Álltam a fák között. Néztem, ahogy ők ketten egymással beszélgetnek és mintha nyitott könyv lenne minden mozdulatuk. A lány arcán bizonytalanság és fájdalom tükröződött, a fiú mimikája tehetetlenséget és őrlődést mutatott. Nem tudták, hogy én is ott vagyok és látom őket és azt, ami közöttük zajlik. Tudtam, hogy nem tehetek semmit és hiába is akartam segíteni, a szívem szakadt meg, de csupán annyit tehettem, hogy ott vagyok mindkettőjüknek, ha szükségük van rám. A lány nem a szíve szerint döntött és örökre elvesztette a fiút, akit mindenkinél jobban szeretett. Mindketten őrlődtek magukban és nem tudták hogyan tesznek jót maguknak és a másiknak. A fiú tett néhány sikertelen próbálkozást annak érdekében, hogy egy pár legyenek, de a lány nem bízott magában, s így bánhatta, hogy nem élt a lehetőséggel akkor, amikor az kínálkozott. Emellett a lány a barátnőjét is hibáztatta az egész ügyért, bár sosem mondta ki neki, mégis így érezte.

Amikor két értékes ember egymásra talál egy pillanatig sem szabad egyiküknek sem habozni abban, hogy egy párt alkossanak-e vagy sem. Hinni kell a sorsban, és abban, hogy minden úgy jó, ahogy van! Nehéz bármit is mondani, amikor az ember találkozik egy eddig sose látott problémával, mely túltesz az eddigi feladatokon, de semmiképpen sem az a megoldás, hogy megfutamodunk, mert addig raknak elénk egy feladatot, amíg meg nem oldjuk. A szerelemben pedig ez különösen fontos, hogy minél hamarabb rátaláljunk a megoldásra, mert a szerelem törékeny és óvni kell mindenféle labilitástól és sérüléstől. Néha könnyű felépíteni, de megtartani a mélységét annál nehezebb és mindkét fél részéről rengeteg munkát igényel, viszont megéri! A szerelem a legnagyobb ajándék, amit valaki kaphat az élettől, de átokká válhat, ha nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy jól működjön!