1945ben a II. világháború szele elérte Magyarországot. Mindenkinek az életét megváltoztatta, s a mai napig akik még élnek, azoknak a fejébe visszhangzik a kérdés: Hogyan alakul az élet, ha nem tör ki a háború? Bizony hogyan? Senkise tudhatja, de az, hogyan történt az már az emlékekbe vissza-visszatér és hol szomorúan, hol büszkén gondol az ember az elvesztett szeretteire, akik ekkor éltek és harcoltak a hazájukért. S nem feledkezzünk meg azokról az asszonyokról sem, akik gyermekeiket és a megmaradt öregeket óvták, főztek rájuk, és tartották szívükben a reményt, hogy egy nap véget ér a borzalom és akik elmentek, azok hazaérkeznek egészségesen, de legalábbis élve.

1 történet: Az ellenség már igencsak közeledett és jöttek a mezőségen át. A P család egyetlen férfi tagja, a 35 éves József már az egyik zászlóaljban készült az ellenség fogadására. Nem sejtette, hogy még meglepetés éri... A felesége, Róza még látni szerette volna a férjét, mivel csak az Isten tudhatta, hogy a háborúból hazatér-e vagy sem, így vontara szállt, majd gyalog folytatta tovább az útját 20 km-en keresztül. Mikor megérkezett a századossal találkozott össze:

-          Mit keres itt?- érdeklődött szemöldökét felhúzva a százados.

-          Az uramat szeretném még egyszer látni és elbúcsúzni tőle. – felelte határozottan az asszony.

-          Hogyan érkezett ide?- kérdezte tovább a százados.

-          Gyalog, hát hogyan máshogy?!- válaszolta Róza.

-          Gyalog?? Idáig?? Bolond maga asszony? Ha egy órával később érkezik, agyonlövik. Ez háborús övezet. – közölte a százados elképedve az asszony bátorságától.

-          Na, nem bánom...egy fél órát adok. Aztán beszáll a dzsipp-be és az majd elviszi a vonatig. – adta meg az engedélyt a százados.

Róza odaadta a férjének két lánya fényképét, hogy a háborúban is vele legyenek, elbúcsúztak egymástól, ahogy ilyenkor szokás, majd hazaindult nehéz szívvel otthagyva férjét a fronton.

2 történet: A magyar katonákat úszni tanították a Dunánál. Róza megtudta az ismerősétől, hogy a férje is köztük van, így arra gondolt, hogy elmegy és megnézi, hogy van az ura, illetve visz neki ételt. Már éppen ugrottak volna be, amikor József észrevette feleségét, int neki és csak ennyit mond: - Na, Isten veled Róza!, azzal beugrott a vízbe. Persze, jót derültek ezen a szárazföldön állók, kevesen tudták csak, hogy József nem tudott úszni.

Folytatás következik…

Az alábbi jegyzetek, emléktöredékek 2 év alatt gyűltek össze, ennyit írtam Róla, Rólunk, a barátságunkról. Habár a mai helyzet alapján nem tudom megmondani, hogy volt-e közöttünk valaha is barátság...most egy új életszakasza van neki is és talán nekem is. Nem akarta, hogy barátság maradjon közöttünk, mondhatni lefokozott a "jó ismerős" szintre, ami annyit tesz, évente egy vagy két alkalommal találkozunk, s bár semmi nem változott sem a gesztusaiban, sem a szavaiban, de még is megértettem, hogy ő most úgy érzi nincs szüksége rám, így hát elfogadom, mert nem tehetek mást! 

Ha valamit az Ég nem akar...akkor hiába is szeretnéd Te azt, mindennél jobban...nem fog menni. Ebbe gyakran elég nehéz beletörődni! Dühít és fáj is egyszerre... nem tudom miért most, de a következő pár sor jutott eszembe: "...és bármennyire küzdött, a lelkében mégis ott háborgott minden, amit sosem akart érezni. Kitépni nem tudta magából, mintha egy tüske volna, így kénytelen volt elviselni azt, míg nem érkezett valaki, ami feloldást nyújtott a kínokból és a kétségekből." 

Egyre gyakrabban eszmélek rá, hogy mennyire oda kell figyelnem az emberi kapcsolataimra... sok olyan ember van körülöttem, aki nem olyan szükségletekkel rendelkezik, mint én. Nekem hamarabb van szükségem egy-egy ember jelenlétére, mint másnak, és ha csak 5 nap telik el 2 találka között, már akkor is úgy üdvözlöm az illetőt, mintha 5 hónapja nem láttam volna. Apropó hónapok...a legőrjítőbb számomra, amikor a belső körömből egy emberrel több, mint egy hónapig nem találkozom...ha letelik az egy hónap, utána minden éjjel vele álmodom, mert már annyira hiányzik. Megjegyzem, a belső körbe 9 ember tartozik nálam... nem sorolom őket, a lényeg, hogy ők nagyon fontosak nekem és ebből a kilencből 4 emberrel ritkábban találkozom, mint szeretnék... 

Mindig az emlékeimmel jövök... de nem tehetek róla, amikor egyedül vagyok, akkor elözönlik az agyamat és nem tudok másra gondolni. Beszéltem ma a legjobb barátommal és most éppen a vele való emlékeim vannak előtérben, és szívesen emlékszem vissza az utóbbi 5 évre, mióta ismerem. Nagyon hiányzik, ha sokáig nem találkozunk, de jövőhétvégén úgy néz ki sikerül egy találka vele 3 hónap után! Már nagyon várom! :) Ő amolyan biztos pont nekem, illetve szerintem egymásnak vagyunk azok.
Olyan nekem, mint egy bátyus! 
Egyébként megint kicsit felborult a világom, szóval most rendbe kell hoznom magamat! Ami mellesleg nem lesz nehéz, amíg vannak körülöttem emberek, akikre támaszkodhatok. Szerintem ez tök jó dolog!

Ismét egy mélypont...csupán annyi különbséggel, hogy most egyedül kell kimásznom belőle, mert nincs senki, aki a kezét nyújtaná... A "bátyuskám" épp a magába fordulós, bunkó időszakát éli, mert így akar bizonyos dolgokat feldolgozni és elzárkózik ilyenkor mindenki elől... nagyon hiányzik és bárcsak beszélhetnék Vele, mert neki azt hiszem nagyobb szüksége lenne a segítségre, mint nekem. Bár engedné, hogy segítsek! 
A szerelmem is épp az elzárkózós időszakát éli, és itt szintén nem tehetek semmit érte, mert nem hagyja. Ez idegőrlő, és tehetetlen düh van benne, legszívesebben sírnék, ordítanék, mert azoknak, akiket a világon a legjobban szeretek nem lehetek a segítségére! Felér egy kínzással, amikor szenvedni látom őket, mintha töviseket szúrnának a szívembe!!! BÁRCSAK SEGÍTHETNÉK! Ha csak egy öleléssel is... Nagyon nehéz nézni és nem tenni semmit! 

Amikor megtalálunk valami számunkra fontosat, akkor nem gondolkodunk azon, hogy milyen következményekkel jár az, ha szívünkbe véssük. A fontos emberek azok, akik akkor is életed részei maradnak, amikor egy kis időre búcsút kell mondanod nekik, aztán amikor szükséged van rájuk előtűnnek a semmiből és kicsit megint veled utaznak az élet rögös útján. Van úgy, hogy valaki átminősül a szemedben és barátból testvérré válik, bár csak fogadottá... De ez a kapcsolat már túl mutat minden eddigin, hisz mostantól nincs gátlásotok, mindent tudtok a másikról és bármilyen viselkedést megengedhettek egymás előtt, hisz a kölcsönös bizalom és szeretet elnézi akármit is csináltok, mindaddig, míg a másiknak tett ígértet meg nem szegitek. Azonban, ha vigyáztok arra, hogy minden titok, amit egymással megosztotok az kettőtök között marad, akkor minden a legnagyobb összhangban van, és lesz köztetek. Nem is számít más, csak az, hogy tudod van valaki, aki a párodon kívül is szeret, persze más minőségben és számíthatsz rá bármi történjék. 
"Ami szívből jön, csak arra dobbannak meg más szívek." 

 Eszméletlen jó volt a Bécsi kiruccanás pénteken és szombaton! Nagyon jó volt végre Tamás társaságában, igazán egy hullámhosszon voltunk és harmonikusnak éreztem magamat! Hihetetlen, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőlem, viszont nagyon örültem ennek! Gyönyörű helyeken jártam Vele és kellemes feeling-je volt bárminek, amibe belefogtunk, olyan nem is tudom..."bárcsak ez a pillanat örökké tartana" érzésem volt! A barátságunk szerintem kiteljesedett és ennek külön örülök! Spontán, kedves gesztusokban nem volt hiány és jó érzéssel emlékszem vissza ott létem minden percére! Tény, hogy nem telt úgy el óra, hogy ne szekáltuk volna egymást, de ez már hozzátartozik a köztünk lévő barátsághoz... enélkül nem is lenne teljes. Nevettünk egymáson és együtt, megmutattam neki, hogy tudok én is dilis lenni, csak előtte moderálom többnyire magamat, mert egy kattant elég kettőnk közül... viszont ez mulatatott mindkettőnket! Szép volt, jó volt, még sok ilyet Vele!!!

 Nehezen tudom szavakba önteni azt, ami most a fejemben és a szívemben van. Ma egy általam nagyon szeretett emberrel volt szerencsém hosszú idő után beszélgetni majd 4 órán keresztül. Sokat jelentett! Biztosan más is érezte már úgy, hogy egy értékes emberre talált rá. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de kiegyensúlyozottnak és vidámnak érzem magamat, ha Vele vagyok. Komolyan szerencsésnek tartom magam, hogy a barátjának tekint! 

Szóval köszönöm Neked, hogy vagy és örülök, hogy megtaláltalak, mert nélküled nem lennék ugyanaz az ember! De tényleg! 

S a végére jöjjön egy idézet, mert így kerek a gondolatmenetem: 

"Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között. Miért csillag a barát? És miért barát a csillag? Mert olyan távol van, és mégis bennem él? (...) Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell."

A Mikor a pillangó repülni tanul történet kicsit szentimentális sztori, de ez az első komolyabb történet, amit írtam. 

 7. fejezet

Együtt

Másnap nagyon izgatottan keltem. Fél 10-kor már meg is reggeliztem. Alan és Heloise is igazán jókedvű volt, még apám is. Ennek külön örültem. Reggeli után átöltöztem a kedvenc fehér alapon kék virágokkal borított pamut ruhámba. Aztán bementem Geraldine-hoz a konyhába.

- Mi lesz ma az ebéd?- kérdeztem Geraldine-t kíváncsian.

- A szokásos szombati menü kisasszony.- felelte.

- Nem lehetne most a kordonbleu helyett valami más főételnek?- érdeklődtem.

- Mit szeretne?- kérdezett vissza.

- Mondjuk sertéstarját párolt zöldséggel és besamell mártással.- válaszoltam azonnal.

- Rendben, megoldható. - mondta Geraldine kedvesen. Még ő is jókedélyű volt.

- Ma Nathaniel is velünk ebédel tudja...és szeretném, ha olyan lenne, amit ő nagyon szeret.- magyaráztam meg az előbbi kérésemet.

- Értem. Akkor azért öltözött fel ilyen csinosan a kisasszony.- szólalt meg fél mosollyal. Vigyorogva bólintottam.

- Köszönöm, hogy teljesíti a kérésemet.- mondtam végül, majd kisétáltam a helységből. A nappaliban Alan mellé ültem.

- Alan, szerinted mennyire van jó kedvében apu?- kérdeztem.

- Eléggé, azt hiszem. Tegnap este kapott egy levelet, amiben megírták neki, hogy hamarosan egy nagyobb összeget kap a katonai szolgálataiért.- felelte Alan.

- Ez remek! Akkor ma nem lesz vita, ugye?- szegeztem neki egy másik kérdésem.

- Kétlem. Hacsak valami nem üt ki nagyon rosszul.- válaszolt.

- Mondjuk Geraldine elsózza a levest?- viccelődtem. Felnevetett.

- Mondjuk. De persze tudod, hogy nem ilyen dologra gondoltam.- mondta mosolyogva. Visszamosolyogtam. Heloise lépett be a nappaliba.

- Prue, gyere tanuljunk egy kicsit.- szólt.

- Rendben. De most légyszi valami művészi dolgot.- kérleltem.

- Majd meglátom.- válaszolt kimérten. Persze tudtam, hogy enged a kérésemnek.

Csókot váltott Alan-nel és a nyomomba besétált a szobámba. Ma a romantikáról volt szó, mint irodalmi stílusirányzat. Érdekesnek találtam az anyagot és csak úgy repült az idő. Fél 2-kor befejeztük a tanulást és segítettem Geraldine-nak megteríteni az asztalt. Kettő óra előtt 5 perccel érkezett meg Nathaniel, én nyitottam ajtót. Üdvözlésképp megcsókoltuk egymást, majd kéz a kézben beandalogtunk a nappaliba. Apám éppen újságot olvasott. Megköszörültem a torkomat.

- Apa, megérkezett Nathaniel.- szólaltam meg. Apám felállt.

- Üdvözlöm uram! Köszönöm a meghívást.- kezdte udvariasan Nat. Kezet ráztak ampámmal.

- Örvendek!- mondta kurtán apám. Én kérlelve ránéztem, hogy viselkedjen kedvesen, erre ő komoran, de biccentett.

- Gyere üljünk le az étkező asztalhoz.- vontam magam után Nathanielt. Alan, Anya és Heloise már ott ült.

- Szervusz Nathaniel! Örülök, hogy újra látlak.- üdvözölte lelkes kézfogással Alan.

- Szervusz Alan! Én is örülök.- mondta Nat. Az ebéd alatt nem igen szóltunk egymáshoz, csupán annyi volt az asztal körüli társalgás, hogy dicsértük az ételt. Majd ebéd után mindannyian leültünk a nappaliba beszélgetni. Nathaniel elmesélte, hogy a Harward-ra járt egyetemre, de nem tud itt elhelyezkedni, viszont a nagyszülei miatt nem akar elköltözni, ezért most éppen egy műhelyben dolgozik. Apámat láthatóan lenyűgözte mindaz, amit Nathaniel-től hallott, mivel neki az ész és a rátermettség volt a legfontosabb az életben. Így már nyugodt voltam afelől, hogy engedélyezi az esküvőnket. Néhány óra elteltével mindenki szétszéledt, mi kiültünk a teraszra Alan és Heloise kíséretében.

- Örülök, hogy sikerült végre Lewis-t is jobb belátásra bírni.- kezdte a társalgást Alan.

- Igen, én is. Annyival könyebb így.- mondtam megkönnyebbülten.

- Nos, akkor a kettős esküvő mikor lesz?- kérdezte Heloise cinkosan.

- Mondjuk ma van április 27-e. Egy hónap múlva megfelel?- kérdeztem vidáman.

- Szerintem annyi idő alatt mindent el tudunk intézni.- válaszolt Alan.

- Nathaniel, te mit gondolsz?- kérdezte Alan.

- Remek lesz.- szólt vidoran.

- És mikor kapjuk meg a jeggyűrűnket?- kérdeztem. A két szerelmes férfi megszeppent. Egymásra néztek, majd Alan bökött egyet Nathaniel-en és besétáltak a házba.

- Van egy tippem, hogy hová mehettek.- szólt kuncogva Heloise.

- Nekem is.- kontráztam rá. Pár perc múlva visszatértek, de nem láttam náluk semmit.

- Prue, eljönnél velem a rózsa lugashoz?- kérdezte izgatottan Nat.

- Hogyne, de minek?- kérdeztem. Persze tudtam, hogy mit szeretne. Gondolom, Alan majd szintén elviszi Heloise-t a kedvenc virágához, ami neki az orgona volt.

- Mikor odaértünk a rózsaszín rózsák mellé, Nathaniel háttal fordult nekem és letépett egy szépet közülük, majd letérdelt és felém nyújtotta.

- Prudence Shineel hozzám jössz feleségül?- tette fel a kérdést ünnepélyesen.

- Igen, örömmel.- fogadtam el a rózsát, aminek a szirmai között ott csillogott a gyűrűm.

- Nekem kell felhúzni?- kérdeztem mosolyogva.

- Majd én.- szólt Nat és kivette a szirmok közül a 4 apró kővel díszített gyűrűt. Felhúzta az ujjamra, majd szorosan átölelt, és én a fülébe súgtam a legfontosabb kérdést, ami két szerelmes pár között felmerülhet.

- Ugye mindig szeretni fogsz engem?- kérdeztem alig hallhatóan. Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Nem tudom. De ezt tervezem és mindent meg fogok tenni azért, hogy így legyen. -válaszolt. Ez nekem többet ért, mint bármely más szerelmi vallomás. Megcsókolt és tudtam ez a csók a pecsétje annak, amit mondott. Mi már összetartozunk és ez eufórikus boldogsággal töltött el. Végül kézen fogva visszasétáltunk a teraszhoz, ahol Alan és Heloise is ugyanolyan boldogan mosolygott, mint mi. Amikor ismét leültünk a fonott székekbe büszkén mutattuk egymásnak Heloise-sal a jegygyűrűinket. Az övében is 4 apró kövecske csillogott, csak az enyém zöld, az övé kék színű volt. Ismét furdalt a kíváncsiság, így feltettem a kérdést.

- Milyen kövek ezek a gyűrűinkben?- kérdeztem Alan-t.

- A tiedben amazonit van, Heloise-ban pedig lapis lazuli. Nem szokványos jeggyűrűk, mert ezek nem drágakövek, hanem ásványok.- felelte Alan.

-Értem. És miért pont ezeket a színeket választottátok.- érdeklődtem tovább.

- Mert Nathaniel-nek zöld a szeme, nekem pedig kék. Ilyen egyszerű.- mondta könnyedén Alan.

- És miért 4 darab kövecske van bennük?- kérdezte Heloise.

-Mert négyen esküszünk együtt.- mondta Nathaniel.

- És ki vette a gyűrűket?- kérdeztem ismét én. Összenézett a két vőlegény.

- Én vettem, de Nathaniel ötlete volt, hogy ásványok legyenek benne, mert tudtuk, hogy mindketten szeretitek őket.- válaszolt Alan. Bólintottunk mindketten.

- Azt hiszem itt az ideje egy kis női csevejnek. Fiúk, nem baj, ha magatokra hagyunk titeket?- kérdeztem. Ők pedig sokatmondó pillantást vetettek egymásra majd rázták a fejüket, hogy nem probléma. Heloise szobájába mentünk. Leültem az ágy szélére, Heloise is így tett.

- Na, mesélj mit mondott? Mit kérdezett, amikor megkérte a kezedet?- kezdtem bele.

- A szokásosat...tudod....- mondta.

- Persze, persze. De utána...vagy te mit mondtál?- vágtam közbe.

- Hát, megkérdeztem, hogy szeretni fog-e mindig.- válaszolta Heloise.

- És mit mondott? Ne csigázz.- faggattam tovább.

- Hogy eddig ez volt a terve és hogy nem lesz nehéz szerinte megvalósítani.- mondta boldogan visszamelékezve.

- Nekem is hasonló szavakat használt.- reagáltam.

-És mond, te nem félsz az esküvő utáni estétől?- kérdezte kissé elpirulva.

- De igen, egy kicsit. Bár tudom, hogy jó lesz, mert nagyon figyelmes és annyira gyengéd.- feleltem, kicsit én is zavarba jöttem.

- Alan is nagyon odafigyel rám, olyan édes.- mondta Heloise ellágyulva. Mindketten felsóhajtottunk.

- És te mit fogsz felvenni arra az estére?- kíváncsiskodtam.

-Nem tudom. Talán azt a csipkés hálóruhát, amit tőled kaptam egyszer, azt a halványlilát...emlékszel még arra?- válaszolt.

- Igen, tudom melyik. Abban nagyon csábító leszel. Én is csipkéset veszek, de szerintem én a pirosat...- mondtam és már nagyon vártam azt a napot.

- Tudod mit, szerintem meg fognak vadulni tőlünk.- reagált izgatottan. Felnevettünk.

- Szerintem menjünk még ki a fiúkhoz.- ajánlottam fel. Bólintott. A folyosón odasúgtam Heloise-nak:- Kicsit hallgatózzunk.- rám mosolygott és lábujjhegyen tovább mentünk, majd a teraszra néző ablak előtt megálltunk.

-....te hogy bírod ki, hogy ne vetkőztesd le azonnal? Ő is olyan csábító, akárcsak Prue.- hallottam Nat hangját. Kuncogtam egyet halkan, Heloise is visszafojtottan nevetett.

- Uralkodom magamon. Elvégre úri ember vagyok és neked is úgy kell viselkedned. Tudom Prue se könnyíti meg a dolgodat...- kicsit felnevetett.

- Igazad lehet. De talán egy hónapot már kibírok, ha több, mint 1 évig tudtam rá várni most már ez hamar eltelik. Addig is bármi mást csinálhatunk, csak éppen ruhában.

- Azért csak óvatosan Nat. Ha Prue egyszer beindul, akkor nincs az a férfi, aki megállítsa. Jut eszembe szerintem nézzük meg, hogy mit csinálnak a lányok.- szólt Alan. Mi gyorsan visszalopakodtunk a folyosóra és kicsit hangosabb léptekkel elindultunk a terasz felé, így pont a szoba közepén találkoztunk össze a félhomályban.

- Nocsak, a hölgyek is ránk voltak kíváncsiak?- érdeklődött Alan. Mi felnevettünk.

- Bizony, nehéz kibírni nélkületek.- feleltem.

- Szerintem jobb, ha indulok haza. Hamarosan találkozunk egyetlen mennyasszonyom.- mondta Nat és szenvedélyesen megcsókolt, annyira hogy még a testem is beleremegett, megérezte és vágyakozva morgott egyet, majd elengedett.

- Jó éjszakát Pillangó kisasszony! Szervusztok!- köszönt el.

- Jóéjt Nathaniel!- búcsúzott egyszerre Alan és Heloise.

- Na, azt hiszem én most megyek aludni. Reggel találkozunk.- búcsúztam tőlük én is.

- Szervusz Prue!- köszönt Alan.

- Szép álmokat kicsi Pillangó!- búcsúzott Heloise.

EGY HÓNAP MÚLVA....

Korán keltem. Ma volt a NAGY NAP. Már nagyon vártam! Kipattantam az ágyból, elmentem zuhanyzni és hajat mosni, miután végeztem kimentem a konyhába valami ennivalót készíteni, mivel 7 óra is alig múlt el, így még senki nem volt ébren a házban, legalábbis nekem úgy tűnt. Reggeli után behallgatóztam Heloise-hoz, hallottam, hogy ő is felébredt, így bekopogtam.

- Ki vagy?- kérdezte.

- Prue.- feleltem.

- Gyere csak be!- szólt. Benyitottam. Láttam, hogy a mennyasszonyi ruhája ki van készítve és éppen a haját próbálgatja.

- Szerinted hogyan állna jól a hajam?- kérdezte.

- Nekem minden hogyan tetszik. Úgy legyen, ahogy neked kényelmes.- válaszoltam.

- Egyébként anya megcsinálja neked is, tegnap kérdezte, hogy milyet szeretnél, én mondtam, hogy kérdezzen téged. Gondolom elfelejtette.- mondtam.

- Mindegy, megoldom.- felelte.

- Szó sem lehet róla. Majd anya megcsinálja, egyszer van esküvője az ember lányának. Megyek és megkeresem.- azzal kiléptem az ajtón és pár perc múlva visszatértem anya kíséretében.

- Heloise drágám, milyen frizurát szeretnél?- érdeklődött kedvesen anya.

- Nekem egy egyszerű konty elég lesz.- felelte Heloise.

-Biztos? Nem szeretnél nagy loknikat, mint Prue?- faggatta tovább anya.

- Nem. Nekem megfelel a konty.- válaszolta Heloise.

- Rendben, ahogy szeretnéd.- ezzel hozzákezdett Heloise frizurájának. 15 perc múlva végzett is, így magunkra hagyott minket, én átmentem a szobámba öltözni, majd fehérneműbe átszaladtam Heloise-hoz.

- Nem láttad a harisnyatartómat, szerintem nálad hagytam.- szóltam hozzá.

-Nem.- felelt. Lehajoltam a asztal alá.

- Ah, megvan.- egyenesedtem fel.

- De szépek ezek a kis virágok a hajadban.- dícsértem meg Heloise-t.

- Nekem is tetszik. Alan, már téged is látni szeretne, de mondtam neki, hogy várjon türelemmel.- mondta csevegő hangon Heloise.

- Képzelem...Nathaniel is nagyon izgatott már.- válaszoltam.

- Ezek a férfiak...- rázta a fejét mosolyogva. Kuncogtam egyet.

- El se merem hinni, ma esküszünk.- mondtam izgatottan.

- Szerintem nézzünk ki a két vőlegény jelölthöz, aztán jöjjünk hamar öltözni.- javasoltam. Mosolygva bólintott, így két rózsaszín köntösbe kisétáltunk a nappaliba.

- Ma megnősülök...én. Megnősülök.- révedt maga elé furcsa arccal a kanapén Alan.

- Heloise! A vőlegényed megkergült az utolsó napon, szerintem cseréld le.- mondtam csipkelődve. Heloise értette a poént és rákontrázott.

- No, szép. Jobb is, hogy még időben kiderült különben mit kezdtem volna egy hibbant emberrel?!- reagált irónikusan és közbe vigyorgott.

- Mi van itt kérem összeesküvés?- kérdezte felocsúdva Alan, persze mosollyal az arcán.

- Dehogyis.Csak mostantól nem ihatsz több vizet elveszi az eszedet.- feleltem nevetve.

- Nézzenek oda, kisasszony! De megeredt a nyelve, szólok Nathaniel-nek hátha ő kordába tudja tartani.- szállt be a viccelődésbe Alan.

- Micsoda gondolat drága bátyuskám?!- affektáltam mosolyogva.

- Alan, kérlek öltözz át! Fél óra múlva a templomban kell lenned és még előtte el kell menned Nathanielért.- kérte Heloise.

- Ilyet! Még nem is a feleségem, de máris kiadja az ukázt.- rázta a fejét Alan.

- Ugyan édesem!- bújt hozzá Heloise.

- Rendben, megyek készülődni. Jól viselkedj kicsi Prue!- szólt hozzám még utoljára.

- Igenis drága bátyus!- vigyorogtam rá.

- Gyere Prue, mi is öltözzünk.- kért engem Heloise. Követtem.

Pár perc múlva felöltözve méregettük magunkat és egymást a tükör előtt.

- Gyönyörűek vagyunk mindketten. Ezt minden szerénytelenség nélkül mondhatom.- dícsértem meg magunkat.

- Ezzel egyet értek. Nos, várnak a leendő férjeink, menjünk.- mondta Heloise és elindult az ajtó felé, én pedig suhantam a nyomában.

A szertartás csendes volt, igazán családias. Csak mi voltunk és a négy tanu, vagyis apa, anya és Nathaniel nagyszülei. Az esküvő után Alan és Heloise ugyanabban a szállodában szállt meg, amiben mi. Nagyon szép hely volt, inkább panziónak mondanám, mint szállodának a természet lágy ölén, körülbelül egy órányira a várostól. A folyosón elköszöntünk egymástól és Alanék az ötös szobába nyitottak be, mi pedig a nyolcasba. Az inas utánunk hozta a bőröndjeinket, bár csak három napig maradtunk, úgy tele voltunk pakolva, mintha két hétre jöttünk volna. Miután magunkra maradtunk Nathaniel elment zuhanyozni én pedig a szomszédos szobából nyíló másik fürdőbe belefeküdtem egy kád vízbe, nagyon jól esett. Majd a piros, csipkés hálóruhámba kisétáltam az erkélyre, gyönyörű szép volt a naplemente. Nathaniel lépteit hallottam, mögém állt és átkarolta a derekamat. Tudtam, hogy nem sokáig gyönyörködhetem a kilátásba, mert hamarosan beindul...így jobbnak láttam magam után vonni a franciaágyra. Csak egy kis éjjeli lámpa égett, félhomályban minden sokkal izgalmasabb volt...Felgyorsult a légzésünk, ajkaink egymást keresték, és amikor rátaláltak a másikéra mágnesként zárultak össze. Hosszú percekig csókolóztunk és először éreztem, hogy a nyelvünk is összeér, eddig soha nem mert engem ilyen bensőségesen csókolni. Bizsergett minden tagom és biztos vagyok benne, hogy szinte égetett a bőröm, olyan forró voltam a vágytól. Lejjebb haladt, de ajkával továbbra is érintette a bőrömet, az államat csókolta, majd nyakamat, a vállamat, a mellkasomat, a hasamat...fantasztikus élmény volt belemerülni az élet eme apró, de annál mámorosabb darabkájába..!

VÉGE

6. fejezet

Különbség?!

Másnap reggel ébredés után a tegnap sötét emlékei már csak ködösen rémlettek az emlékeimben. Tiszta lappal, kipihenten és kedélyesen ébredtem, még tegnapi határozott döntésemet véghez akartam vinni, amint lehet. Reggeli után a nappaliban apám éppen olvasott. Ez tökéletes alkalom volt számomra, hogy beszéljek vele. Így vettem egy nagy levegőt és igyekeztem komoly és lényegre törő lenni. Leültem a vele szembe lévő fotelba.

- Apám, beszélnünk kell.- kezdtem bele.

- Hallgatlak Prue.- reagált apám, bár nem nézett fel az újságból.

- Nathaniel Parfairt-ről lenne szó.- vágtam a közepébe. Erre a mondatra már letette az újságot és komoran rám meredt.

- Ezt már tegnap megbeszéltük Prudence!- közölte velem közönyösen.

-Nem, ez nem igaz. Te hoztál egy elhamarkodott döntést, ami nem volt helyes.- válaszoltam elszántan. Tudtam, hogy ettől felbőszül, de nem nagyon érdekelt.

- Milyen jogon bírálod te fölül az én döntéseimet?! Csak egy kölyök vagy!- mondta miközben az asztalra csapott.

- Látod apa, ebben is tévedsz. Már régen nem vagyok az a naív kislány, aki akkor voltam, amikor elmentél. Felnőttem és tudom, hogy hibás döntést hoztál.- közöltem a tényt. Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott a célom felé, éreztem, hogy segítenek Fentről.

- Ebből elég volt! Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni az arcátlanságodat! Eredj a szobádba!- parancsolt rám, mint régen.

- Pedig végig fogsz hallgatni. Túl sokszor hallottam már ezt a mondatot tőled és soha nem tettem ellene semmit, de most fogok. Mert a boldogásom a tét...- mondtam farkasszemet nézve vele. Csendben néztük egymást, majd ismét megszólaltam: - Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem: Összetartozunk. Hová lett az az ember??- vártam a választ szomorú arccal. Apán látszott, hogy elgondolkodott, már nem éreztem rajta a dühöt és az ellenállást. Tudtam, hogy hamarosan megenyhül. Vártam.

- De ők...- közbe vágtam, mielőtt még bármit mondhatott volna, amivel elront mindent.

- Ők?! Mi!!! Nézz rájuk, egyek vagyunk. Vagy te talán látsz valami különbséget?- néztem rá, miközben előhúztam a zsebemből pár fényképet, amit reggeli előtt kerestem meg. Az egyik képen mi hárman voltunk: apa, anya és én, amikor én 7-8 éves lehettem, másikon pedig Nat és a nagycsalád a nagyszülőkkel kiegészülve. Elmeregve nézte a két képet, éreztem, hogy megnyertem őt.

- Soha nem kértem tőled semmit. Most egy valamit szeretnék...ismerd meg Nathaniel-t és úgy dönts. Nem fogsz csalódni benne! És még valami...szeretném, ha ismét a régi lennél. Én azt az apát szerettem mindig!- fejezte be a mondatomat és ezzel kimentem a nappaliból magára hagyva apámat a gondolatai sűrűjében. A folyosóról hallottam, hogy anya el kezd beszélgetni apával.

- Igazán bölcs leány lett. Már nem kisgyerek többé, ugye?-szólt beletörődve apám.

- Valóban.- helyeselt anyám.

- Tényleg olyan rendes az a fiú?- érdeklődött apám. Én csendben elmosolyodtam.

- Én kedvelem. És a lányunk pedig nagyon szereti! Adj neki egy esélyt!- kérte anyám. Apám felsóhajtott.

- Rendben. Valamikor a napokban jöjjön el hozzánk ebédre. Azt hiszem, ma hamarabb lefekszem.- mondta apám és nagyot nyikordult a kanapé, majd léptek hallatszottak. Én gyorsan beiszkoltam a szobámba és átkopogtam a falon először Heloise-nak, majd Alan-nek. Mindketten egy percen belül az ágyam szélén ültek és vártuk anyát, mert tudtam, hogy nem állja meg, hogy el ne újságolja a jó hírt.

- Prue, kicsim! Jó hírem van. Apád beadta a derekát. Hívd meg valamelyik nap Nathanielt ebédre, rendben?!- közölte mosolyogva anya. Bólintottam széles vigyorral, majd miután kiment az ajtón Alan hozzámfordult.

- Kíváncsi lennék hogyan csináltad.- szólt hozzám.

- Fogalmazzunk úgy, hogy megtaláltam a gyengepontját. Meg hát jó szónok is vagyok...- mondtam önelégült mosollyal.

- És persze nagyon szerény is vagy.- egészítette ki Heloise viccesen.

-Hát persze, ez csak természetes.- kontráztam rá az irónikus megjegyzésre.

- Ne haragudj Prue, de nekem van egy kis dolgom, szóval megyek dolgozni.- szólalt meg Alan. Mosolyogva biccentettem és megöleltem. Heloise még egy kicsit ott maradt velem és kitaláltuk, hogy menjek ma el Nathaniel-hez és mondjam el neki, hogy holnapután jöjjön el hozzánk ebédre. Ezt jó ötletnek tartottam, szóval vettem is a kardigánomat és kiléptem a kissé nyirkos áprilisi időbe. Sétálva Nathanielék felé azon járt az eszem, hogy vajon a tegnapot hogyan magyarázom el neki. Biztos nagyon rosszul esett neki, ahogy apám beszélt a nagymamájáról...Mire odaértem a házuk elé a nyirkos és kicsit ködös időtől hullámos lett a hajam. Becsengettem. Nathaniel nyitott ajtót és meglepve, de örömmel üdvüzölt.

- Szervusz Prue! Hát te mi járatban erre?- érdeklődött Nat.

- Szia, Nat! Szeretnék veled beszélni. Van egy jó hírem.- feleltem mosolyogva.

Visszalépett a szürke pulóveréért, amit annyira szerettem rajta és lépést tartva velem elindultunk a parkba. Közben elkezdtünk beszélgetni.

- Figyelj, Nat. Ne haragudj a tegnapiért, nem gondoltam, hogy apa még mindig ennyire ellenségesen gondolkodik arról, aki nem olyan, mint ő. Minket is váratlanul ért...- mondtam szabadkozva.

- Nem kell magyarázkodnod Prue. Túl tettem magam a tegnapon.- szólt Nat és megsimította a arcomat, majd egy finom mozdulattal megállított, hogy szembefordulhasson velem. Mélyen a szemembe nézett, elolvadtam a gyönyörű smaragd színű szemeitől. Átfogta a derekamat és gyengéden magához húzott, majd ezt súgta a fülembe:- Bármit elviselek addig, míg mellettem vagy. És nem hagyva, hogy feleljek rá, máris ajkai az enyémeken voltak. Hosszan és édesen csókolt, nem telt bele sok idő, kezeim a hajába túrtak, közelebb húztam magamhoz, ő is így tett, fantasztikus érzés volt szinte eggyé válni vele. Majd mindketten engedtünk a szorításon és abba hagytuk a csókolózást...mintha olvasott volna a gondolataimban, hogy valamit el kell neki mondanom. Magától értetődően kézen fogott, fürkészte arcomat és várt.

- Ma délelőtt beszéltem apámmal. Úgy érzetem közölnöm kell vele, hogy már nem ő az egyetlen, aki irányíthatja a sorsomat és éppen ideje, hogy teret engedjen nekem illetve nekünk.  Így egy kis beszélgetés után velem és anyámmal, beadta a derekát. Vagyis holnapután várunk téged ebédre. Van kedved eljönni?- kérdeztem sugárzó mosollyal. Nat persze örült a hírnek és megígérte, hogy eljön. Körülbelül egy órán keresztül sétáltunk, majd megunva ezt, elmentünk ahhoz a fához, ahol először találkoztunk. Egy hatalmas girbe-gurba fa volt, nem tudom, hogy milyen fajta. Vastag lehajló ágai voltak és gyönyörű virágokat hozott minden májusban. Már lehetett látni a pici zöld bimbókat, amint a szél hintáztatta őket. Leültünk az árnyékába egymással szembe. Ő engem nézett, én őt. Már ismertük egymás minden apró rezdülését, hiszen már több éve jó barátok voltunk és amióta egy párt alkottunk még inkább egymásra hangolódtunk, de mégis mindig sikerült valami újat felfedeznünk a másikban. Egyik kezem a kezében pihent, a másikkal az arca vonalát rajzoltam körbe, amikor az ajkaihoz értem belepuszilt a tenyerembe és másik kezével ott tartotta.

- Egy valóságos tünemény vagy. - szólalt meg lágyan. Rámosolyogtam és a mellére hajtottam a fejemet. Magához ölelt és így ültünk egy darabig, figyeltük egymás légzését. Majd mindketten éreztük, hogy indulnom kell haza. Kezeivel az arcomat maga felé vonta és gyors, apró pici csókokkal árasztotta el az ajkaimat, végül egy hosszabb következett, melyben benne volt minden vágy és szenvedély. A szívem gyorsabban kezdett dobogni és nem akartam őt elengedni. Végül egy kis kuncogás kíséretében válaszul a felhevült arcomra eltolt magától és megfogva kezeimet felhúzott a földről. Elindultunk haza, a ház előtt már nagyon óvatosak voltunk, de egy hirtelen ötlettől vezérelve a hátsó kerten át közelítettük meg a házat. A teraszon megálltunk egy rövid, búcsúcsókot váltottunk, majd Nat kisétált az utcára, én addig néztem utána, amíg el nem nyelte a fátyolos köd. Talán még tovább is. Sóhajtottam, majd bementem a nappaliba, ránéztem az órára: fél 7. Hú, de elszaladt ez a délután, úgy tűnik elvesztem az időérzékemet, ha Nathaniellel vagyok. Bementem a konyhába és megkértem Geraldine-t, hogy készítsen nekem egy omlettet és tejeskávét. Egyébként a házvezetőnőnk ritkábban mutatkozott, mióta apa hazajött, kicsit tartott a családfőtől, bár nem volt rá oka... 10 perc múlva az asztalnál ültem az ebédlőben és jó ízűen ettem a vacsorámat. Kíváncsi voltam hol van a ház több tagja, olyan volt mintha csak én és Geraldine lennénk itthon. Miután befejeztem az étkezést elindultam megkeresni a többieket. Apámat a dolgozó szobájába találtam, anyu a szobájában olvasott valami Hemingway könyvet, Heloise egyik ruhájára varrt új gombot. Ott maradtam vele.

- Hol van Alan?- kérdeztem. Felnézett a varrásból.

-  Még mindig a városban. Az esküvővel kapcsolatos teendőket intézi. - válaszolt ismét belemélyedve a munkájába.

- Mikor ment el?- szegeztem neki ismét egy kérdést.

- Nem sokkal az után, hogy te elindultál itthonról. Olyan fél 12 tájékában. - szólalt meg ismét. Az már elég régen volt...akkor hamarosan itt kell lennie.

- Ühüm.- konstatáltam. Körülnéztem a szobában és a szemem megakadt egy félig letakart festővásznon. Kíváncsi lettem.

- Az meg micsoda Heloise?- mutattam rá. Ő épp végzett a varrással, így miután eltette a ruhát felelt a kérdésemre.

- Ez egy ajándék lesz Alan-nek. Megmutassam?- kérdezte mosolyogva.

- Hát persze. Látni szeretném.- bólogattam lelkesen. Lehúzta a hófehér lepelt és egy precízen kidolgozott festményt láttam. Egy tengerpartot ábrázolt egy Holdfényes éjszakán csillagokkal ékesített ég alatt. Nagyon tetszett.

- Ez valami káprázatos, csodálatosan festessz!- mondtam el a véleményemet.

- Szerinted tetszik majd neki is?- érdeklődött mohón.

- Biztosan! De hiszen te is tudod mennyire szereti a csillagos éjszakát, szerintem ez majd mindig Rád fogja emlékeztetni és a teraszon töltött estékre.- válaszoltam széles vigyorral. Végül Heloise ismét elrejtette a lepel alá a képet.

- Megyek és kitalálok én is valamit Alan-nek. Kedvet kaptam az alkotáshoz.- szóltam mosolyogva, majd kisétáltam Heloise szobájából, aki dúdolva pakolgatott tovább a szobájában. Eszembe jutott egy dallam részlet, elkezdtem írni, ez jó lesz Alan-nek. Majd elénekelem neki. Befejezve a dalszöveg írását gondoltam elmegyek zuhanyozni. Mire végeztem a fürdőszobában Alan is megérkezett, beköszöntem neki, majd visszamentem a szobámba. Írogattam még egy kicsit, meg rajzolgattam, majd ránézve az órára láttam, hogy már 11 óra, de még mindig nem vagyok álmos, így mivel jobb dolgom nem volt elsétáltam a teraszra néző ablakhoz, kíváncsi voltam, hogy megint kinn ül-e Heloise és Alan.

Heloise kinn ült egy bögrével a kezében, majd pár perc múlva Alan is csatlakozott hozzá. Hallgatóztam.

- Nem tudsz aludni?- kérdezte Alan.

- Nem igazán. És te?- érdeklődött Heloise is.

- Nekem se megy ma az elalvás. Meg egyébként is szeretem a csillagos éjszakákat...- mondta elmerengve Alan.

- Régen volt ilyen tiszta az ég. Olyan szép.- szólalt meg Heloise.

- Valóban...Tudod, örülök, hogy régebben Prue felbátorított, hogy kezdeményezzek nálad.- mondta Alan furcsa hangon.

- Még hogy téged? Azt hittem neked nincs rá szükséged...- reagált döbbenten Heloise.

- Pedig nagyon kellett a lökés. Hiába, csoda egy bogár ez a lány.- mosolygott Alan.

- Valami olyasmi. El tudom képzelni, hogy most is hallgatózik.- nézett körbe somolyogva Heloise. Alan is így tett majd felnevettek mindketten.

- Úgy tűnik, egyedül vagyunk.- szólt vágyakozva Alan. Majd átkarolta Heloise-t, aki Alan vállára hajtotta a fejét.

- Bárcsak így maradhatnánk örökre, olyan mesébe illő ez az egész.- sóhajtott Heloise.

- Ez nem mese, hanem valóság. De én se hinném el, ha nem lennél most a karjaimban.- mondta lágyan Alan. Szótlanul nézték a csillagokat, majd néhány perc múlva Heloise elaludt, Alan pedig óvatosan az ölében vitte ágyba őt. Én is jobbnak láttam végre lefeküdni, későre járt. Hamar elnyomott az álom. Másnapkésőn keltem, már 10 óra is elmúlt, Heloise éppen a frissen vasalt ruhákat hajtogatta Geraldine-nal együtt. Alan meg újságot olvasott. Én lehuppantam egy fotelba és elkezdtem olvasni ötödször is a kedvenc könyvemet A manderley ház asszonyát, amit egy évvel ezelőtt kaptam Alan-től. Ebéd után Alan, Heloise és én elmentünk a közeli dombokra sárkányt eregetni, vittünk magunkkal egy kis kosarat és plédet is. Úgy terveztük, hogy piknikezünk is illetve itt esszük meg az uzsonnát. Nagyon klasszul éreztem magamat. Alan és Heloise is jól szórakozott és öröm volt őket nézni, amint önfeledten nevetnek és incselkednek egymással, mint két kis gyerek. Ez egy tökéletes délután volt, majd visszaindultunk a házba 5 óra körül, nagyjából 40 perc múlva otthon voltunk. Anya fogadott minket.

- Na, hogy éreztétek magatokat?- érdeklődött.

- Szuper volt. - válaszoltam kurtán. Kellemesen el voltam fáradva.

- Igen, remekül éreztük magunkat és gyönyörű időnk is volt.- fejtette ki Alan. Vacsora urán hamar ágyba bújtam, kicsit még olvastam, épp a kedvenc részemnél tartottam a könyvben, amikor Nathaniel bukkant fel a szobámban.

- Szent egek! Te meg mit csinálsz?- kérdeztem rémülten.

- Hozzád jöttem. Hiányoztál!- felelte. Rámosolyogtam.

- Láttad Heloise-t és Alan-t a teraszon? Úgy rémlett, mintha beszélgetést hallottam volna. Olyan édesek.- mondtam neki ártatlanul.

- Ejnye, Pillangókisasszony, már megint hallgatózott?! Ezért meg kell hogy bűntessem.- viccelődött Nat. Majd mellém feküdt, oldalára fordulva farkasszemet nézett velem, és lassan szinte már fájdalmasan csiga tempóval közelített felém. Ajkunk lágyan összeért...ha rajtam múlt volna azzal töltöttem volna az időmet, hogy vele csókolózom állandóan...!

- Ilyen bűntetést bármikor elfogadok.- mondtam és játékosan belepusziltam a nyakába. Majd hanyat löktem az ágyon és teljes súlyommal ránehezedtem.

- Szabadon foglak.- válaszolt egy félmosollyal.

- Közlöm, hogy legyőztelek.- nevettem önfeledten, mint egy kis gyerek, aki éppen most bírkózta le a legnagyobb medvét. Velem együtt nevetett, majd átfordultunk, most ő volt felül,  karjaival tartotta magát, de épp csak annyira, hogy ne legyen nekem nehéz, egyébként minden porcikája hozzám simult. Sóhajtott, és legördült mellém. Tudtam, hogy mire gondol...én is szerettem volna már.

- Tudod, hogy csak az esküvő után szabad.- bújtam oda hozzá.

- Persze. Csak tudod ilyenkor nehéz kontrollálnom magamat, amikor olyan csábítóan szép vagy.- mutatott végig rajtam. Elmosolyodtam, de ásításban végződött. Felkelt az ágyról.

- Azt hiszem ideje mennem. Holnap találkozunk.- búcsúzott. Én durcásan néztem rá, majd kuncogva a fülembe súgta: - Tudod, hogy milyen vonzó vagy, amikor megsértődsz?!- szólalt meg és éhesen elkezdte csókolni a nyakamat, darabosan vedtem a levegőt és szorosan hozzásimultam, ajkai felfelé kúsztak, míg az ajkunk össze nem ért. Mohón elkezdett csókolni, élveztem nagyon, de tudtam, ha most nem állítom le, akkor ebből még "baj" lesz. Így eltoltam magamtól és csak a szememmel figyelmeztettem, hogy elég. Megértette, megsímogatta az arcomat és máris kilépett az ablakon...még szerencse, hogy a földszinten van a szobám. Ezekután nehezen tudtam elaludni, de azért sikerült és igazán édes álmaim voltak azon az éjszakán.

 5. fejezet

Kisebb „családfői” gondok

Hamar eltelt egy hét. Apa ma érkezik… tudatosult bennem, amikor elhúztam a függönyt reggel. Furcsa érzés kerített hatalmába, hiszen 4 éve nem láttam, ez hosszú idő volt és nem tudtam, hogyan fogom fogadni a visszatérését. 9 óra elmúlt, már végeztünk a reggelivel is, amikor csengettek.

-     Nyitom! Máris!- hallottam a szobámból Geraldine hangját.

Letettem a könyvet, amit az ágyon olvastam és kikukucskáltam az ajtómon. Édesapám érkezett meg. Emlékeimben egy szigorú tekintetű ugyanakkor lágy vonásokkal tarkított arc mély zöld szempárral élt bennem. Kissé elgyötörtnek tűnt és arca is soványabb volt, de valóban ő volt az.

- Szép napot mindenkinek! Jó már végre hazatérni.- mondta melegséggel a hangjában.

-     Lewis, de örülök, hogy itthon vagy ismét!- fakadt ki anyám és egy csókot nyomott az arcára miközben átölelte. Én is odamentem, hogy üdvözöljem. Átölelt és megjegyezte, hogy nagyot nőttem, mióta nem látott. Ekkor kopogatott valaki a bejárati ajtón. Alan nyitotta ki, Nathaniel állt az ajtóban, beinvitálta. Apa kérdően nézett Nathaniel-re.

- És a fiatalemberben kit tisztelhetek?- érdeklődött apám, miközben kezét felé nyújtotta.

- Üdvüzlöm uram! Nathaniel Parfait vagyok, John Parfait fia és ha minden jól alakul, akkor hamarosan a veje is.- fejezte be a bemutatkozást Nat.

Apa sajnos nem úgy reagált, ahogyan mi szerettük volna. Arca hirtelen vörösre, majd lilára változott. Megijedtem.

- Micsoda??!!- menydörögte apám. Még sose láttam ilyennek az arcát, Nathaniel is éppen annyira meg volt lepve, mint a szobában jelenlévő többi ember. Végül, anya próbálta oldani a feszültséget.

- Drágám, nem emlékszel John-ra? Prue 5-6 éves lehetett, amikor megkérte fia számára a kezét és te igen mondtál rá. Még meg is jegyezted, hogy milyen szép arcú fiú, erre mondta neked John, hogy nagyanyja vonásait örökölte, aki félig indián volt. Régi família az övék.- mondta anya. Apa ettől nem lett nyugodtabb.

- Nem! Ő nem lesz az én vejem. Az én családomba félvérek nem kerülnek. Méghogy egy indián ivadéka legyen a lányom férje...- dühöngött apa.

- No, de apa. Milyen jogon mondasz ítéletet mások felett?- kérdeztem összezavardova.

- Elég legyen az ostoba kérdésekből Prudence! Nem akarlak ezzel a fiúval többet látni, megértetted?!- mondta apám élesen. Én dühösen meredtem rá, száguldottak a gondolatok a fejembe, közbe kétségbeesett pillantásokat váltottam Alan-nel és anyámmal. Végül Alan kikísérte a megdöbbent és szintén összezavarodott Nathanielt...nagyon sajnáltam szegényt és bocsánatkérő pillantással néztem rá. Amikor Alan visszajött kérdőre vonta apámat, aki úgy tűnik elfelejtette, hogy nem csak ő hozhat döntéseket itt.

 - Lewis, mégis mi volt ez?? Nathaniel egy rendes fiú. Mit számít a származása?! Az a fontos, hogy szereti a lányodat!- szólalt meg drága bátyuskám.

- Alan, kérlek ne kezd! Egyébként te is jobban megválogathatnád, hogy kibe szeretsz bele...- mondta apám, miközben egy megvető pillantással végig mérte Heloise-t. Most Alan arca szineződött el, de Heloise finoman megfogta a karját és maga után vonta jelezve, hogy menjen utána. Én csak ültem a fotelba és hallgattam, közbe megsemmisülten meredtem magam elé.

- Mire volt jó mindez, hm? Hazaérkezel és azonnal teszel róla, hogy a családi béke semmivé váljon. Ne kezd megint azt, amit Heloise érkezésekor, tudod jól, hogy majdnem a családod látta kárát a rasszizmusod és az úgy nevezett elveid miatt...- tört ki anyám, a maga higgadt, de félelmetes módján. Igazat adtam neki mindabban, amit mondott. Emlékszem, amikor Heloise érkezett, akkor apám nem állt szóba anyámmal napokig, de nem tudott mit tenni az ellen, hogy engem tanítson, mert nagyon jó ajánlásai voltak és szerencsére apámnak fontosabb volt az, hogy én jó tanártól tanuljak, mint a rasszizmusa, de akkor is kitört a ribillió. Tiszta de'javu érzésem volt most.

- Én akkorsem fogom hagyni, hogy egy ilyenhez menjen hozzá a lányom.- szólt dacosan apám.

- Az én lányom is. És mindent meg fogok tenni a boldogságáért!- szállt vele szembe anyám. Ennek igazán örültem, már éppen ideje volt, hogy kiálljon értem. E mondatokkal a fejembe mentem ki a teraszra. Nem volt még kedvem aludni és ezzel nem votlam egyedül... Alan-t és Heloise-t szintén a teraszon találtam, éppen beszélgettek, gondolom az pár perccel ezelőtt történtekről. Én lehuppantam a kedvenc fonott székembe és fújtam egyet. Mindketten rám néztek.

- Ez remek. Egy pillanat alatt felbolygatta az eddigi életünket és akit csak lehetett feldühített vagy megsértett. Mégis minek jött vissza??! Marad volna a háborúba, jobb lenne nélküle mindnekinek.- durrogtam.

-  Megértem, hogy dühös vagy édesapádra. De csak óvni akar téged, igaz sajátos módzsere van ehhez és nincs is kellően tudatába a döntése súlyának...de jót akar, hidd el!- magyarázta Heloise a maga békítő, kedves hangján. Csodáltam őt! Hogyan tud valaki ennyire kedvesen beszélni egy olyan emberről, aki néhány perce megvetően nézett rá.

- Megóvni?? Mégis kitől?? Nathaniel-től? Ugyan! Hisz nem is ismeri őt.- válaszoltam.

- Ne haragudj Heloise, de igazat kell adnom Prue-nak. Lewis anélkül ítélkezett, hogy ismerte volna Nathaniel-t illetve a helyzetet. És az a tekintet amivel rád nézett...kedvem lett volna...- nem fejezte be végül Alan a mondatot, mert Heloise megsímogatta a karját és egy gyengéd pillantásával elnémította.

- Akkor mi legyen most? Tennünk kéne valamit...vagy hagyjuk az egészet annyiban? -kérdezte tőlünk Heloise.

- Én beszélni fogok vele. Tudom, hogy nem sokra tartja a véleményemet, mert szerinte egy tudtalan, naív kislány vagyok, aki nem tud semmit a világról és bölcsesség se szorult belé, de azért megpróbálom.- fejezte be elszántan.

- Hát ezt meg honnan veszed, hogy nem szorult beléd bölcsesség. Állítom, hogy sokkal több van benned, mint amennyi bennem ennyi idősen volt.- mondta a rá jellemző szeretetteljes komolysággal Alan.

- Köszönöm, jól esik, hogy így gondolod. Bár ezt nehezen hiszel el.- reagáltam mosolyogva.

- Mi van itt kupakgyűlés? Minden rendben?- lépet ki érdeklődve a teraszra anyám. Kicsit gondterhetnek tűnt, de azért próbált jó képet vágni.

- Már hogy lenne redben? Épp most lett felborítva a békénk....de azért már jobb a hangulat egy kicsivel.- mosolyogtam az utolsó mondatnál Alan-re és Heloise-ra arra gondolva, hogy amíg ők velem vannak, addig semmi gond nem érhet.

- Ennek örülök. Csak szólni akartam, Lewis lefeküdt és én is hamarosan megyek aludni.- tájékoztatott minket anyám.

- Akkor most nem láthatom egy ideig Nathanielt?- kérdeztem keserűen.

- Attól tartok nem. De ne aggódj, nem hagyom annyiban!- simogatta meg a fejemet és magunkra hagyott minket.

- És mi is segítünk. Végülis kettős esküvőről volt szó. Nemde?!- kacsintott rám Alan, Heloise pedig incselkedve megbökött a könyökével. Én rájuk mosolyogtam, majd felálltam és úgy döntöttem meghagyom kettejüknek ezt a gyönyögrű csillagos éjszakát, mely talán kicsit feledteti velük a gondokat. Így elég csak az adott pillanatra gondolniuk, hiszen az már kielégítőnek mondható, ha a következő pillanatot vagy percet látjuk előre, a legjobb, ha az ember a jelenben él.

4. fejezet

Hallgass a szívedre!

-     Gyere csak.- adott engedélyt egy lágy tónusú hang a belépésre. Heloise-nek kicsi, de világos szobája volt. A falak halvány rózsaszínben derengtek, mindent a szobában egy fajta nemes egyszerűség és női báj jellemzett. Az én szobám nap sárga és narancsszínben tündökölt és kissé tágasabb volt. Ott minden bohókás volt, vidám és kicsit elvont. Heloise szobájában a kedvencem egy rózsaszín teknősös nyaklánc volt, amit ő gyakran viselt. Most az éjjeli szekrényén egy kőtálban pihent épp. Leültem Heloise-sal szembe egy levendula színű puffra és rátértem a lényegre, nem volt szokásom kertelni.

-     Heloise, kérdezhetek valami személyeset?- tudakoltam a kelleténél nagyobb komolysággal.

-     Nagyon gyanús vagy te nekem. De halljuk a kérdést.- felelte kissé összeszűkült szemmel.

-     Ha tetszik neked Alan, akkor miért nem hagytad magad megcsókolni?- kérdeztem határozottan. Láttam, ahogy elkerekedik a szeme, és azt is, hogy habozik. Gondolom, latolgatta a lehetőségeit, hogy jó-e, ha őszinte velem. Általában az volt, így vártam türelemmel.

-     Én… te erről honnan tudsz?- nézett rám sandán.

-     Nem vetted észre, hogy én mindig mindenről tudok?- vágtam ki magam széles vigyorral az arcomon-, De nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval tetszik neked?- szegeztem neki kicsit leegyszerűsítve a kérdést. Sóhajtott.

-     Nem tudom. Olyan mesébe illő ez az egész. Még sohasem voltam szerelmes, még magamnak se merem bevallani, de félek. Ezzel azt hiszem mindent el is, mondtam.- fejezte be kissé belepirulva a mondandójába. Ez megkönnyíti a dolgomat, gondoltam magamban. Így neki kezdtem késedelem nélkül a győzködésnek, amiben mindig nagyon ügyes voltam.

-     Heloise! Nem vagyok még nagy szakértő, de egy valamit tudok, hogy Alan-nél jobb partnert nem találsz. Nagyon ritkán adódik az életben olyan, hogy két ember megtalálja egymást és egymásba is szeretnek. Ti összeilletek ezt a vak is látja. Kell ennél több most őszintén?- mondtam el érveimet határozottan, mégis mosolyogva. Láttam, hogy megnyertem őt. Bár még össze kellett szednie magát.

-     Prue! Én…-sóhajtott- igazad lehet. Megyek, és tudtára adom az érzelmeimet, ha nem ájulok el közben. De teljesen biztos vagy mindebben?- kérdezte megerősítésre várva.

-     Igen, Heloise. Ugyanúgy érez irántad, mint te ő iránta. És egyébként nálad jobb nagynénit el se tudnék képzelni. Szóval mindent bele. Esetleg nézhetném, hogy mit fogsz tenni?- érdeklődtem kissé kuncogva. Szúrós tekintettel nézett rám, ezért hozzá tettem- csak költői kérdés volt, tényleg!- próbáltam őt is és magamat is meggyőzni. Átmentem a szobámba, hagytam, hogy összeszedje a gondolatait. Nyitva hagytam az ajtót, így hallottam, hogy hamarosan elindult. Kilopóztam én is a konyhába, láttam, hogy ott van Alan, ő nem vett észre engem, így az előszobán át közelítettem meg a nappalit. A három személyes ülőgarnitúra mögé bújtam, neki vetettem a hátamat és hallgatóztam. Lépések. Ruhasuhogások. Egy csók csattanó hangja. Ekkor kikukkantottam mi történik. Alan kérdő tekintettel nézett Heloise-re, de láttam a boldogságot az arcán.

-     A Pillangó kisasszonynak köszönje.- szólalt meg jókedvűen Heloise és felnevetett Alan-nel együtt. Biztos voltam benne, hogy Alan észrevette a rejtekhelyem…

-     Bújj elő te Édibogyó.- szólított. Én kuncogva előjöttem. Tudtam, hogy nem szid le egyikük se.

-     Akkor erre mondják, hogy happy end? –kérdeztem vigyorogva. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Alan még mindig Heloise dereka köré fonja a karját. Nagyon édesek voltak így együtt!

-     Részünkről igen. De részedről most jön a neheze. De ne aggódj, segítek, illetve segítünk.- nézett Heloise-re olyan szerelemmel, hogy szinte zavarba ejtő volt még látni is.

-     Nézzétek mit találtam.- lépett be a szobába anya egy papírral a kezében, ami elég réginek tűnt. Lent voltam a pincében és régi iratokat rendezgettem. És találtam egy régi nyugtát, pontosabban a másod példányát Lewis egyik régi adósságának. Lewis nem is az ezredesnek tartozott, hanem Nathaniel apjának, aki cserébe a kölcsönért a fia számára kérte a kezedet. Gondolom az ezredes annak idején úgy okoskodott, hogy mivel apád a háborúban van így nem szükséges igazolnia, hogy tényleg neki tartozott. Küldtem is neki egy üzenetet e miatt. Ettől függetlenül elmész a bálra, ha már van szép ruhád, és ha jól tudom a rég látott két barátnőid is, ott lesznek: Bess Tinyl és Kathleen Eldesteen.- ért a mondandója végére mosolyogva anya. Mind a négyen felvidultunk.

-     Nos, Alan. Mégis csak happy end lesz nekem is. Tarthatunk kettős esküvőt?- kérdezte vigyorogva.

-     Persze Pillangó kisasszony!- felelte kórusban Alan és Heloise. Mind elnevettük magunkat. E tényeknek a fényében kezdtem készülni a bálra. Heloise segített nekem. Tetszett a pici csigákból álló hajkoronám és az enyhe sminkem. Minden tökéletes volt. Alan is igazán elegánsan festett.

-     Nagyon csinos vagy kicsim. Te is nagyon jól nézel ki Alan.- mondott véleményt anya.- De ezzel a kettős esküvővel meg kéne várni apádat is, ugyanis a másik hírem, hogy 1 hét múlva hazajön, üzent az egyik bajtársával. De most már menjetek, jó szórakozást!- búcsúzott tőlünk anya. Csak néhány utcányira volt az ezredes kúriája, így hamar odaértünk. Az odavezető úton Alan nem győzött faggatni, hogyan győztem meg ilyen gyorsan Heloise-t. Én mindent elmeséltem neki, úgy ahogy történt. Hálás volt, láttam rajta. Én, pedig örültem, hogy segíthettem neki és Heloise-nek. A kúria elé érve adott nekem egy puszit a homlokomra. Tudtam, hogy mihelyt belépünk a bálterembe, külön kell lennünk, nehogy az ezredes meg sejtse, hogy Alan is itt van. Nem igazán szerette Alan-t és ez kölcsönös volt. A bálterem csupa pompa és csillogás volt, bizonyára XVI. századi építmény lehetett, mert a barokk-kor tipikus jegyeit hozta. Gondolok ez alatt a túldíszítettségre, a monumentalitásra, a terem belmagassága körülbelül 6-7 méter lehetett, ami szintén a kor sajátossága volt. Hatalmas csillárok függtek a mennyezetről. Káprázatos volt a látvány, de hamar abbahagytam az álmélkodás, mert belegondoltam, hogy mi vár rám még az este folyamán. Viszont a két barátnőm is eszembe jutott Bess és Kathleen, így elkezdtem megkeresni őket. Nem telt bele sok idő, mert Bess jellegzetes nevetése felhívta a figyelmemet. A terem egyik sarkában állt Kathleen, Liam és Kevin társaságában. Bess egy aranysárga ruhát viselt, sárga virágok voltak a fekete hajába tűzve. Kathleen-en egy királykék ruha volt, az ő szőke haja tele volt kék gyöngyökkel. Mindketten igazán csinosak voltak. Kevin Risky egy jóképű, sármos fiú volt, 19 éves múlt, akárcsak Bess. Neki világosbarna haja volt, mindig elegánsan nézett ki, szeretett kockáztatni, akármiről is volt szó. Liam-nak fekete haja volt, ő maga volt a hűvös nyugalom, tipikus angol fiú volt, mégis kellemesen éreztem magam mindig a társaságában, ő 25 éves volt, legalábbis elmúlt már 24. Csak Nathaniel hiányzott, de neki sajnos a nagyszüleivel kellett ma foglalkoznia. Így öten beszélgettünk, néha láttam Alan-t, ahogy engem figyel, egy alkalommal széleset mosolyogtunk egymásra. Bess-t és Kathleen-t félrehívtam amolyan női csevelyre. Egyikőnk sem akart egy nála 30-40 évvel idősebb férfihez hozzá menni, így elterveztük, hogy saját kezünkbe vesszük a dolgokat. Nekem ma volt itt az ellenállás ideje, Bess-nek és Kathleen-nek még volt több mint fél éve. Kiterveltük, hogy ha elég aláírást szerzünk, akkor eltöröltetjük azt az íratlan törvényt, hogy a fiatal lányokat vénemberekhez adják feleségül 14 és 20 éves koruk között. Már csak Angliában volt ez a szokás, más ország sokkal modernebben gondolkodott, mások voltak a nézeteik. Így a bálon elkezdtünk a velünk, egykorúakkal erről beszélni. Sajnos egy óra elteltével összetalálkoztam Flatterius úrral, az ezredes bizalmasával, aki az ezredeshez akart vinni engem.

-     Szóljatok Alan-nek, hogy az ezredes hívatott engem. Siessetek.- súgtam oda feszülten Bess-nek és Leen-nek. Ők azonnal a fiúkhoz mentek és nekik is elmondták, így négyen reméltem, hogy hamar megtalálják Alan-t. Közben odaértünk a vén ezredeshez, fel voltam készülve bármire.

-     Ó, Shineel kisasszony! Micsoda öröm, hogy újra látom.- fogott bele mondandójába mézes mázosan az ezredes. Azonnal észrevettem, hogy csak megjátszott udvariassággal fordul felém. Főként az árulkodott erről, hogy kéj és vágy égett a szemében.

-     Valóban? Én valamiért émelygést érzek, ha magát látom.- közöltem nem kevés undorral.

-     Micsoda humora van kegyednek. Jöjjön, foglaljon helyet az asztalomnál.- felém nyújtotta aszott kezét.

-     Inkább nem köszönöm.- fintorodtam el. Alig várom, hogy vége legyen ennek.

-     Ugyan, ne csacsiskodjon. Nézze, itt jön Flatterius úr is.- mutatott felé az ezredes, majd megragadta a kezemet és az asztal felé vezetett. Közben egy paravánt húzott két szolga az asztalunk köré. Kezdtem gyanakodni és kicsit félni.

-     Remek, itt a talpnyaló szolgája is megint.- mondtam alig hallhatóan.

-     Parancsol kisasszony?- érdeklődött az ezredes, már kicsit nagyot hallott, bár 53 évesen ez nem volt meglepő. Egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy türtőztetni tudja majd magát. Közelebb húzódott hozzám.

-     Csak azt mondtam, hogy örülök, hogy látom Flatterius urat.- feleltem és próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra. Nem igazán sikerült. Megcsapott az ezredes kölniének szaga és tudtam, most már túl közel van.

-     Hagyjuk a formaságokat. Ma bejelentem, hogy a feleségem lesz.  Alig várom, hogy az ágyamba feküdjön.- miután ezt kimondta egyik kezét szorosan a derekamra tette, a másikkal belemarkolt a fenekembe. Az udvariaskodásnak nyoma se volt már. Mindenféle undorító dolgot suttogott a fülembe, már nem akartam mást csak menekülni. Próbáltam eltolni magamtól.

-     Én nem várom! Hagyjon békén maga vén szatír!- mondtam és még kétségbe esettebben próbáltam eltolni őt magamtól. Megfogta az arcomat, satuként szorított és egyre közelebb került az arca az enyémhez, erre én habozás nélkül pofon vágtam amilyen erősen csak bírtam. Ez megtette a hatását. Elengedett, de megrökönyödött képpel nézett rám.

-     Mit képzel kisasszony?- kérdezte szinte dühösen.

-     Nem megyek magához feleségül. Mást szeretek!- ezzel a mondattal felálltam és indulni készültem.

-     Nekem ígérte az apja! Nincs választása.- majd ő is felállt.

-     De igenis van.- elindultam a paraván széle felé, de Flatterius utánam nyúlt, megfogta a karomat, nekem nem is kellett több, ahogy a torkomon kifért kiabáltam- Alaaaan! Alaaaan! Egy csattanást hallottam, Alan felborította a paravánt és Flatterius arcába vágta az öklét. Ő azonnal neki esett az asztalnak. Az ezredes Alan-nek akart menni, de ő megelőzte és az ezredes neki csapódott a falnak.

-     Hagyja békén Prue-t, maga utolsó kéjsóvár csaló. Egy ujjal ne merjen hozzáérni, megértette?- tajtékzott Alan. Még soha nem láttam őt ilyennek. Védelmezően átkarolt és magához szorított.

-     Kinek képzeli magát, hogy csakígy beront ide. Semmi köze hozzá, hogy mit teszek a kisasszonnyal.- mondta prüszkölve a dühtől az ezredes. Azonban ezzel melléfogott, rossz magyarázat volt.

-     Amíg én vagyok a nagybátyja, addig igenis van! Ellenkezőleg, magának nincs köze hozzá. Ugyanis, aljas módon ellopta a sógorom egyik kifizetett adósságának nyugtáját, hogy azt higgyük Lewis a kölcsönért cserébe magának ígérte Prue-t. De az én drága nővérem megtalálta ennek másolatát, amin John Parfait neve áll. Vagyis kiderült az igazság. – fejezte be Alan.- Gyere Prue. Itt nincs többé keresnivalónk. Majd mindketten sarkon fordultunk és kisiettünk a teremből. Futólag odaintettem Bess-nek és Kathleen-nek, akik döbbent arccal néztek ránk, majd vissza se tekintettem és örültem, hogy ismét az éjszakában lépdelhettem Alan oldalán. Ahogy haza felé sétáltunk kissé még ingerültnek tűnt, de én megsimogattam a karját, amire ő megfogta a kezemet és adott rá egy puszit. Szerettem ezeket a gesztusokat tőle, annyira közel éreztem ilyenkor magamhoz, nagyon örültem, hogy ő velem volt és hogy a nagybátyámnak tudhattam őt. Én voltam a bolondos kishúga, akin sokszor kellett segíteni, és aki sokat segített az ő szeretett nagybátyjának. Beléptünk az ajtón és azonnal megláttam Heloise-t.

-     Minden rendben ment?- kérdezte aggódva. Rámosolyogtam, ő halványan viszonozta.

-     Azt hiszem.  Remélem az ezredes egy életre, megjegyezte, hogy ne nyúljon Prue-hoz többé. –mondta kissé még ingerülten Alan. Megszorította a vállaimat, majd váltott egy csókot Heloise-sel. Én jobbnak láttam, ha megyek. Úgyis nagyon elfáradtam.

-     Megyek, átöltözöm.- közöltem, majd megszagolva a ruhámat hozzá tettem- és lemosom magamról az ezredes szagát örökre. Megöleltem mindkettőjüket és mentem a dolgomra. Végülis örültem ennek a napnak. A közben járásommal összejött Heloise és Alan, találkoztam a barátnőimmel és kiderült, hogy hivatalosan is Nathaniel-nek szánt a sors. Ennél jobb nem is lehetett volna, így jókedvűen bújtam ágyba, és azon gondolkodtam, mit hoz majd a holnap, amíg el nem aludtam. 

 3. fejezet

A szív mindig ébren van

Alan szikár alakja jelent meg az ajtóban. Örültem, hogy 2 hét után ismét üdvözölhetem a szobámba.

-     Bejöhetek?- kukkantott be a szobám ajtaján. Mintha nem tudná, hisz ő az egyik, aki bármikor bejöhet.

-     Persze, gyere csak. Ülj ide.- mutattam, az ágyam szélére-sok mindent meg kell beszélnünk.- mondtam komolyan. Ő is átvette a hangulatomat, nem próbált meg viccelni, ennek örültem. Bár ő volt az aki, mindig tudta, hogy melyik helyzetben hogyan kell viselkednie, többek között ezért is felnéztem rá.

-     Hallgatlak kicsi Prue!- mondta komolyan.

-     Először kezdem a rosszabb hírrel, aminek gondolom, nem fogsz örülni. De mivel szeretlek, és jót akarok neked, ezért muszáj elmondanom.- mondtam el egy szuszra.

-     Kíváncsivá tettél, hallgatlak.- mondta valóban érdeklődően.

-     Rendben. Szóval Nathaniel tegnap este eljött, hogy elmondja kiket látott a Gilder Street-en csókolózni. A te kedvesedet Leah-t Von Grossberg ezredessel. –mondtam el és visszafojtott lélegzettel vártam, mit szól ehhez. A reakciója teljes mértékben meglepett. Felcsillant a szeme és megkönnyebbülés látszott rajta. Nem értettem.

-     Prue! Kicsi Prue! El nem hiszed milyen örömet szereztél most ezzel nekem!- mondta vidáman.

-     Valóban? Beavatnál engem is, hogy mi ez a nagy öröm?- kértem értetlenül. Alan elnevette magát látva az arcomat. Tényleg nem tudtam elhinni, hogy örül egy ilyen hírnek.

-     Figyelj, elmagyarázom. Azt már tudod, hogy hónapok óta tetszik nekem Heloise.- megvárta, hogy bólintsak, majd folytatta- a másik oldalon, meg ott van Leah, akit már régen nem szeretek, de nem lett volna olyan okom a szakításra, amivel őt távol tudtam volna tartani. Mert neki több kell annál, minthogy nem szeretem őt. Ez viszont most adu a kezembe Prue. Érted már?- fejezte be mosolyogva.

Nem álltam meg vigyorgás nélkül. Majd én is elmondtam a véleményemet.

-     Helyes. Egyébként se szerettem soha azt a nőt.- mondtam.- Viszont a másik dolog korántsem lesz ennyire szívderítő…-tétován Alan-re néztem. Nem tudtam, mit várhatok tőle.

-     Az ezredes igaz?- bizonyára tudott anyától a levélről- az a vén, álnok, kéjsóvár és…-megérintettem a karját, így nem folytatta-, ne haragudj. Csak tudod, mennyire utálom azt az embert, főként miattad.

-     Tudom, pont ezért nem fog tetszeni, amit mondok. Holnap lesz egy bál, amin sajnos ott kell lennem, mivel az ezredes ott jelenti be, hogy ő meg én… szóval tudod… és nekem végigfut a hideg a hátamon, ha arra gondolok, hogy holnap meg kell jelennem. Alan, nem akarok ott lenni! Kérlek, valahogy segíts nekem ebben!- esedeztem. És láttam Alan-en, hogy ökölbe szorult kézzel gondolkodik. Majd megsimogatta a fejemet.

-     Nem lesz semmi baj kicsi Prue! Kitalálok valamit, ígérem neked.- felelte határozottan.

-     Köszönöm, Alan. Szeretlek. Örülök, hogy újra itt vagy velem.- mondtam neki és megöleltem. Beszívtam az illatát, meg akartam jegyezni, hogy soha ne felejtsem el. Hálát adtam az Úrnak, hogy ismét itthon volt.

-     Én is szeretlek téged. Jó itthon ismét. De most már aludj, holnap átbeszéljük.- megsimogatta a hátamat, megpuszilta a homlokomat és rugalmas léptekkel kisétált, majd halkan becsukta az ajtót.

Sokáig nem tudtam elaludni, nem is bántam annyira. A mai napon, meg a holnapon gondolkodtam, míg nem elnyomott az álom… Reggel Heloise keltett. Úgy viselkedett, mintha tegnap semmi nem történt volna, nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz dolog. Mindenesetre átöltöztem, majd kimentem reggelizni. Az étkezés csendben telt, részben azért, mert még álmosak voltunk részben, mert gondolom senkinek sem volt mondanivalója. Alig, hogy befejeztem a reggelimet csengettek.

-     Megyek, máris nyitom! Jó reggelt úrficska!- hallottam Geraldine hangját.

-     Jó reggelt mindenkinek!- lépett be Nathaniel a nappaliba, mely egybe volt nyitva az étkezővel.

-     Szia, Nat!- köszöntem, majd eszembe jutott, hogy megbeszéltem vele egy sétát a parkban- Ó, igen majd elfelejtettem. Megígértem Nathaniel-nek, hogy elmegyek vele sétálni egyet a parkba. Ebédre legkésőbb itthon leszek. Alan, ebéd után ugye beszélünk?- fejeztem be egy kérdéssel a magyarázatom.

-     Ahogy ígértem, Prue.- bólintott, majd Nat-re nézett- vigyázz rá!- mire ő mosolyogva bólintott.

Mindenkinek adtam egy puszit, kinek az arcára, kinek a homlokára, majd Nathaniel nyomában kiléptem az utcára. Pár perc alatt az Evergreen Park-ba értünk, azért hívták így, mert rengeteg fenyő magasodott a kanyargó ösvények és sétányok mentén. Nagyon szép volt, főleg napfényben, vagy hóval borítva. Szerettem ezt a helyet, mondhatnám azt is, hogy ez volt a közös helyem Nathaniel-lel. Nem tudtam, hogy miért szeretne velem találkozni. Egy ideig sétáltunk, gyönyörködtünk a tájban. Nagyon szerettem a friss levegő és a virágok illatát. Kedvencem volt többek között: a liliom, a frézia, a levendula és a jázmin. Most már nagyon kíváncsi voltam, hisz már lassan 20 perce csak szeltük az ösvényeket, de még gondoltam várok egy kicsit, nem kérdezek rá, hátha majd ő elmondja.

-     Na, sikerült a nagybátyádnak elmondanád minden fontosat?- kérdezte csevegő hangon Nat.

-     Igen. Képzeld, a Leah-val kapcsolatos dolognak nagyon örült, azt mondta, hogy most már lesz miért kiadnia az útját. Viszont az ezredes báljával kapcsolatban még nem tudom, hogyan döntött vagy mit talált ki. Csak ezért akartál idehívni. Hogy ezt megkérdezd?- kíváncsiskodtam. Kissé elbizonytalanodott a kérdés hallatán, láttam, hogy zavarban van.

-     Nem tudom, hogyan is mondjam el neked. Olyan… olyan zavaros ez az egész. Én… vagyis te… szóval gondoltál már arra, hogy egy fiúval járj? Tudom, hogy eddig még nem volt senkid, de elgondolkodtál már rajta, hogy jó lenne esetleg? Vagy ilyesmi?- fejezte be kissé akadozva.

-     Tessék? Ezt… ezt meg, hogy érted?- kérdeztem kissé meghökkenve. Nem értettem miért fontos ez neki. Bár, lehet, hogy tetszem neki… miket gondolok, hiszen barátok vagyunk. Meg ő különben is az idősebb lányokat szereti. Lehet, hogy Heloise-be szerelmes?

-     Nem, semmi. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Jó?- hebegte.

-     Nathaniel… esetleg mondani szeretnél nekem valamit?

-     Hát, tudod nekem, régóta tetszik egy lány, aki… hogy is mondjam. Okos és… csinos… és nem vagyok biztos benne, hogy ő is úgy érez irántam, lehet, hogy számára csak barát vagyok… vagy ilyesmi. De talán…- nem fejezte be a mondatot.

-     Nem értelek, kire gondolsz? Ki tetszik?- kérdeztem értetlenül.

-     Igazából, te. – válaszolt. Kővé dermedtem. Tényleg belém szerelmes? Ez most komoly? Nem tudtam magamhoz térni, míg oda nem lépett és szájon nem csókolt. Olyan gyengéd és olyan lágy volt, mint egy suttogás. Nem tartott sokáig, de zsibbasztó volt. Majd egy pillanat erejéig farkasszemet néztünk, aztán Nathaniel sarkon fordult és sietve elsétált. Én kissé tompa fejjel és homályos tekintettel néztem utána, majd hazafelé vettem az irányt. Már dél felé járt az idő, amikor beléptem a 17-es szám alatt magasodó ház bejáratán. Hallottam a beszédfoszlányokat, anyáét, Heloise-ét, Alan-ét, bár mind olyan messzinek, olyan távolinak tűnt. Álmatag arccal leültem a helyemre és végignéztem a társaságon.

-     Örülök, hogy végre itt vagy.- mondta egy kicsi éllel anya. De most nem tudott érdekelni, minden hang, olyan dallamosnak, olyan szépnek tűnt. Kíváncsi voltam ki kérdezi meg, hogy mi volt a parkban, Heloise-re számíthattam, ő mindig is jó megfigyelő volt, és nagyon jól ismert engem.

-     Hát veled meg mi történt?- kérdezte furcsállva a viselkedésemet Heloise. Nem kellett sok, kiböktem, hogy mi történt. Persze a hatása a mondatomnak gondoltam, hogy nem marad el…

-     Nathaniel szájon csókolt a parkban.- mondtam nemes egyszerűséggel, mintha csak megjegyezném, hogy szép az idő vagy ilyesmi. Döbbent arcokat láttam, de Alan kicsit együtt érzően nézett rám, sejtettem, hogy miért.

-     Nem hallottam jól. Micsoda?- sopánkodott szokásához híven anya.

-     De igen anyám, jól hallottad. Már tudom, hogy mit érez a szerelmes ember. Ez nagyon jó.- mondtam ellágyulva. Tekintetem Alan-re siklott, nem is ok nélkül, tudtam, hogy nem hagyja válasz nélkül.

-     Tudom…-még nagyobb döbbenetet láttam az arcokon, de Alan időben eszmélt- mármint tudom, hogy mennyire jó érzés. Én is… voltam már így.- magyarázta ki ügyesen. Látszólag mind megemésztették a dolgokat, látszólag.

-     Akkor együnk végre.- szólt anya.

-     Nem vagyok éhes.- furcsa módon nem csak én mondtam ezt, Alan velem együtt közölte. Zavartan egymásra néztünk, majd csendben megvártuk, amíg mindenki végzett. Felálltam az asztaltól, mindenki más így tett, majd Alan fülébe súgtam, hogy jöjjön a szobámba mielőbb. Bólintott. Leültem a smaragdzöld fotelembe, és vártam. Közben elméláztam a parkban történteken, próbáltam megfejteni, hogy miért nem vettem eddig észre a jeleket, bár Nat mindig is jól titkolta az érzelmeit. Nem tudtam tovább fűzni ezt a gondolatot, mert belépett Alan. Leült velem szembe az ágyam szélére. Egymás szemébe néztünk egy pillanatig, aztán bevillant egy gondolat. Történt vele valami, amíg nem voltam itthon, olyan furcsán viselkedett. Kicsit zavart volt.

-     Történt veled valami, amíg nem voltam itthon?- érdeklődtem. Tudtam, hogy igen, de tőle szerettem volna hallani. Természetesen szíve joga titkolni előlem, ha úgy gondolja az a helyes, de kis kamaszkorom óta megszoktam, hogy megosztja velem a kevésbé felnőttes dolgait, szóval arra számítottam ez is egy lesz közülük. Így vártam. Közben fürkésztem az arcát, és néhány érzelmet véltem felfedezni rajta olyat, mint bizonytalanság, óvatosság, izgatottság és komolyság. Vett egy mély levegőt és belekezdett.

-     Miután elmentél Peggy elment a városba elintézni pár dolgot. Én még a reggelim felett ültem és olvastam a Valley című folyóiratot. Heloise ott tevékenykedett körülöttem, egyszer- egyszer felpillantottam, hogy nézhessem, mit tesz-vesz. Láttam, hogy a terítéket szedi le, aztán megkérdezte, hogy kérek-e még valamit. Én mondtam, hogy nem. Majd felajánlottam, hogy segítek. Ő visszautasította és elejtette a tányért, reakcióként arra, hogy megérintettem a vállát, amikor utánanyúlt, akkor megvágta a kezét az egyik szilánkkal. Azonnal leültettem egy székre, elláttam a sebét, aztán szóltam Geraldine-nak, hogy seperje össze a darabokat. Majd, amikor ismét ketten maradtunk, megköszönte, hogy bekötöttem a karját, én próbáltam megcsókolni, de elhúzódott, majd hirtelen felállt a székről, én meg majdnem átestem rajta. Mondta, hogy dolga van és elpirult. Annyira édesen nézett ki, hogy muszáj volt megjegyeztem, hogy jól áll neki a piros. Aztán kisétált a nappaliból én meg csak néztem utána. Nem értem. Szerinted mit tudtam volna tenni? Menthető ez a helyzet még?- fejezte be Alan kérdésekkel megtűzdelve a történetet. Én elmosolyodtam, tisztára olyan ez, mint a diákszerelem.

-     Lássuk jól látom-e. Egy 18 éves lánytól kérsz tanácsot, te tényleg nagyon kétségbe lehetsz esve.- közöltem bujkáló mosollyal. Ő nem viszonozta.

-     Prue, légy szíves. Kicsit több komolyságot, ha kérhetem. Tényleg nem tudom mit kéne tennem. Peggy-t nem kérdezhetem, ő nem értené meg. Te vagy az egyetlen reménységem.- mondta kissé ellágyulva és hatalmas kiskutya szemekkel nézett rám, ahogy én szoktam rá néha.

-     Rendben, beszélek vele. És majd elmondom mire jutottam. Más téma: Sikerült gondolkodni a tegnapról?- érdeklődtem.

-     Igen, és arra jutottam, hogy elmész a bálba, de én is veled megyek. Ha baj van, ne aggódj, figyellek és kimentelek. Rendben lesz így?- kérdezte kétkedve Alan.

-     Igen. De Alan én nem akarok férjet. Vagyis nem őt!- mondtam határozottan.

-     Csaknem Nathaniel-re gondolsz? Prue…- nézett rám melegséggel és megértéssel a szemébe.

-     De igen. Szerelmes vagyok, úgy érzem. Ha az szerelem, amikor remeg a térded és vágysz arra, hogy megérintsd, hogy átöleld… - fejtettem ki gondolatomat bizonytalanul.

-     Igen. Ebben biztos vagyok, ugyanis én is ebben szenvedek.- közölte némi csalódással a hangjába.

-     Alan! Helo…- kezdtem.

-     CSSSS! Na de Prue!- hallgattatott el sürgősen.

-     Ó, bocsánat. Itt az ideje, hogy tudassuk vele mindezt. Majd jövök, bízz bennem!- mondtam, majd adtam neki egy puszit az arcára. Halványan elmosolyodott és eltűnt a szobájának ajtajában.

Én, pedig elindultam, hogy összekössem a sorsot és a végzetet. Nagyon bíztam benne, hogy sikerülni fog. Hisz végül is, aki hisz a tündérekben, azzal csakis csodák történhetnek. Ezzel a gondolattal a fejembe kopogtam be Heloise-hez és reménykedtem a csodában.

 2. fejezet

Újra együtt

Eljött a 10-e. Nagyon korán keltem, soha nem szoktam 9-nél hamarabb, de most már fél 8-kor a konyhában ültem és ettem a reggelimet. Az előző 2 nap, úgy éreztem, hogy nagyon lassan telt, és mégis olyan gyorsan. Az utóbbi napokat francia tanulással töltöttem, már igazán jól ment és arra is gondoltam, hogy majd a következő útra elmegyek Alan-nel Franciaországba, ha megengedi. Aztán leültem a kanapéra, majd felálltam, megint leültem… végül kitört belőlem a Szélkisasszony és elkezdtem táncolni és kiabálni, szinte trillázva.

-     Ma érkezik. Ma érkezik. Ma érkezik. Igen! Igeen! Igeeen!- kiáltoztam magamból kikelve, és jót nevettem, amikor Heloise döbbent arccal belépett. Persze ő is elmosolyodott.

-     Orvost gyorsan Prue megkergült!- mondta ki nevetés közepette a szavakat.

-     Nem vagyok Prue. Én most éppen egy felhők felett repülő Pillangó vagyok.- közöltem vele, és széttártam a kezeimet, mintha szárnyak lennének. Ugrálva táncoltam Heloise körül, mint 5 éves koromban, amikor a Karácsonyt vártam.

-     Rendben kedves Pillangó kisasszony! Ha leszálltál a földre, elmehetnénk báli ruhát venni, ugyanis a kedves édesanyja adott rá pénzt tegnap este. –közölte velem. Azonnal szertefoszlott a jókedvem. Nem vágytam erre.

-     Heloise, tudod, hogy felesleges. Nem megyek a bálba, Alan ma érkezik és elintézi nekem.- mondtam meggyőződéssel. Bár korántsem hangzott olyan magabiztosnak, mint szerettem volna.

-     Kérlek szépen kicsi Prue!- kicsi koromtól így szólított mindenki a családban, és ez rajtam maradt, bár nem bántam- Csak menjünk el és nézzünk körül legalább.- esengett tovább Heloise.

-     Hát jó, de neked úgyis hamarabb lesz szükséged rá, mint nekem.- Hopp, ez egy apró elszólás volt azt hiszem, és gyorsan a szám elé kaptam a kezemet, nehogy még találjak mondani valamit. Arra számítottam, hogy Heloise nem veszi észre a reakciómat, de sajnos tévedtem.

-     Miket beszélsz? Hogy nekem? Mégis minek? Jaj, te lány megártott a reggeli vagy mi?- méltatlankodott Heloise. Szerencsém volt, nem találta különösebben érdekesnek, amit mondtam. Ezt is amolyan, „kamasz dolognak” vélte. Így kicsit titokzatosan válaszoltam.

-     Dehogyis, csak én érzem a változást. Hamarosan boldog leszel!- remélem, ezzel nem mondtam túl sokat. Nem akartam megint elszólni magam.

-     Hát, persze. Boldog leszek attól, ha végre hajlandó leszel elindulni.- közölte kissé ingerülten.

Nem szóltam semmit csak az ajtó felé ballagtam. Magamhoz vettem a kedvenc tavaszi kabátomat és kisétáltam a napfénybe. Néhány óra alatt végeztünk, találtunk ugyan egy szép ruhát, ami tetszett is volna, ha nem az ezredes báljára kellett volna felvenni, de így undorodtam tőle. Finom esésű, szatén ruha volt, gyönyörű levendula színű, és halványkék szalag díszítette a dekoltázsánál éppen csak sejtetve viselője idomait. Csupán a bokámig ért, így nem volt rá esély, hogy elbotlom majd benne, találtunk egy színben hozzá illő cipőt is. Mikor végeztünk a vásárlással Heloise kért, hogy vigyem haza, amit vettünk, mert neki még van egy-két elintéznivalója. Szétváltunk az Orange Promenade-nál, befordultam az utcánkba és láttam, hogy egy zömök férfi épp hozzánk csenget, így hát úgy döntöttem teszek egy kerülőt és a kertünk felől, megyek be, hogy kihallgathassam, mit akar. A borbolya bokor mögött megbújva füleltem.

Geraldine kinyitotta az ajtót, kissé meglepettnek tűnt, látszólag ő se ismerte a férfit.

-     Jó napot kívánok!- köszönt az ismeretlen udvariasan.

-     Üdvözlöm! Segíthetek valamiben? – érdeklődött óvatosan Geraldine.

-     Ami azt illeti igen. Érdeklődni szeretnék, hogy megérkezett-e Prue kisasszonynak a meghívó az ezredes báljára? – kérdezte mohó kíváncsisággal a középkorú férfi.

-     Elnézést, de ismerjük egymást? Kicsoda ön? – kérdezett vissza Geraldine. Láttam, hogy méregeti a férfit, és nem igazán bízik benne, ugyanúgy ahogy én se tettem. Nagyon rossz előérzetem volt vele kapcsolatban.

-     Ó, bocsánat. Hadd mutatkozzam be. Caleb Flatterius vagyok, Von Grossberg ezredes bizalmasa. Szóval megérkezett a meghívója a kisasszonynak?- kíváncsiskodott ismét Flatterius úr. Ha valóban így hívták. Nem tetszett, hogy az ezredes küldte, valami nincs rendben vele. Olyan sunyi nézése volt.

-     Értem, így már más. Igen, megérkezett. Tegnap én magam vettem át.- mondta kicsit több bizakodással a hangjában Geraldine.

-     És szabad tudnom esetleg, hogy mit szólt hozzá a kisasszony?- kérdezte határozottan Flatterius úr. Geraldine-t kissé meghökkentette a furcsa kérdés, de azért válaszolt. Én is meglepődtem, miért érdekli.

-     Én akkor épp a konyhában voltam, amikor Prue kisasszony kibontotta… de oda is jól hallottam, hogy azt mondja: „Jaj ne!” És valami elbújtatásról beszélt a nevelőnőjével. – adta meg a választ.

Nem örültem neki, hogy ezt közölte vele, mert semmi köze nincs a mi családi életünkhöz. De ha már így volt reménykedtem abban, hogy megtudom mi volt az oka a látogatásának.

-     Köszönöm, hogy elmondta. Igazán lekötelezett.- kifürkészhetetlen maradt az arca, de mégis volt benne valami nyugtalanító. Mindent hallottam így a terasz ajtón besétáltam a házba. Még hallottam, hogy elköszönnek egymástól.

-     Még ilyet!- csodálkozott el Geraldine, miután visszament a konyhába. Ellopóztam a bejárati ajtóig, majd hangosan becsuktam, mintha most jönnék. Geraldine kisétált, üdvözölt, majd elvette a kabátomat. Nem szólt semmit, így bementem a szobámba. Hamarosan jött Heloise is. Elmeséltem neki, hogy mi történt. Ő sem tudott magyarázatot adni a történtekre, de úgy vélte nem kell túl nagy jelentősséget tulajdonítani neki. Anyám is megérkezett és Heloise ragaszkodott hozzá, hogy megmutassuk neki a ruhát.

-     Micsoda szép ruha kicsim. Ennél szebbet nem is választhattál volna.- áradozott.

-     Heloise beszélt rá. Én nem akartam báli ruhát. Nincs semmi kedvem elmenni oda. Jól tudom, mit akar az ezredes…- közöltem dacosan a véleményemet karba tett kézzel.

-     Kicsim, figyelj rám! Ez kötelessége minden lánynak. Talán a te unokáidnak már nem így kell cselekednie. Jól tudod, hogy nincs választásod, különben a környék a szájára venne minket.- fejtette ki a nem túl meggyőző érveit anya. Nekem erre elkerekedett a szemem. Nem tudtam elhinni, hogy anyámnak fontosabb az, hogy mit gondolnak róla az emberek, mint a lánya boldogsága.

-     Persze, és neked csak ez számít. Az én boldogságom nem érdekel. Hiszen te és apa sem a szüleitek akarata szerint keltetek egybe. Akkor nekem miért kellene? – érdeklődtem élesen.

-     Valóban, de meg is lett az ára. Látod hogyan élünk. A felét nem adhattuk meg neked annak, amit szerettünk volna!- tört ki anyám.

-     Nincs semmi baj azzal, ahogyan élünk! Mindent megadtok nekem, csupán a boldogságot nem! És nagyon jól tudod, hogy Alan se helyesli ezt a döntést. Ő tudja, hogy mi jó nekem és a rossztól meg akar óvni! Akkor te miért nem tudod ugyanezt tenni? Sokszor mintha nem is testvérek lennétek!- keltem ki magamból én is. Nem hittem el, hogy ilyen lehetséges. Csak még jobban kétségbe voltam esve, mint eddig. És már nagyon hiányozott Alan. Berohantam a szobámba és ki se akartam jönni.

Hallottam, ahogy anya utánam szólt, de nem érdekelt. Heloise hamarosan utánam jött, furcsálltam, mert általában anyám szokott. Heloise azt mondta, hogy anyának megfájdult a feje és lepihent. Heloise próbálta megértetni velem, anyám álláspontját több- kevesebb sikerrel, hallottam, hogy csengettek, füleltem ki lehet az, mivel a csukott ajtón keresztül nem hallottam semmit, így résnyire nyitottam az ajtót, de nem dugtam ki a fejem, csak a réshez nyomtam a fülemet. Geraldine épp sorolta valakinek, hogy ki merre van.

-     A asszonyom lepihent egy kicsit, a kisasszony, pedig Heloise-sel van a szokásos helyükön.- mondta Geraldine.

-     Köszönöm. Jó újra itthon!- mondta az ismeretlen, de nagyon ismerős volt a hangja.

Most már kinéztem, nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet az. És akkor megláttam Alan-t.

-     Alan! Alan! Tényleg te vagy az?- odaszaladtam és amilyen szorosan tudtam átöleltem. Hamarosan kibontakozott az ölelésemből és szemügyre vett.

-     Prue! Kicsi Prue! Már nem is vagy olyan kicsi!- mondta kuncogva, majd megcsókolta a homlokomat.

-     Jaj, úgy örülök neked! Lenne máris egy fontos dolgod.- közöltem vidáman.

-     Nocsak, éppen, hogy beléptem az ajtón és te azonnal munkát adnál nekem, hát hogy van ez? – kérdezte kissé szemrehányóan, de mosolyogva. Belepirultam, hisz igaza volt. De nem bírtam türtőztetni magamat.

-     Jaj, Alan! Na, jó egy kicsit várhat. Addig is szeretnéd, hogy idehívjam Heloise-t?- kérdeztem cinkosan.

-     Óóóó, te lány te!- mondta viszonozva a cinkos fél mosolyomat.

-     Tudom, hogy ezt szeretnéd. Na megyek, szólok neki!- jelentettem ki jókedvűen. Miután kimentem szólni Heloise-nek az volt a következő dolgom, hogy keressek egy helyet, ahonnan szemmel követhetem az eseményeket. A ruhásszekrénybe bújtam, bár 18 évesen kicsit gyerekes megoldásnak tűnt, de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi zajlik köztük. Így résnyire nyitottam az ajtót és figyeltem. Egymásba akadt a tekintetük és mindketten zavarba jöttek a másik jelenlététől. Végül Alan megköszörülte a torkát és erőt vett magán:

-     Jó újra látni kedves Heloise!- mondta nem kis ideges izgalommal a hangjában.

-     Én is örülök, hogy viszont látom önt.- viszonozta a köszöntést mosolyogva Heloise. Innentől már oldottabban társalogtam, nem hallottam miről, mert túl halkan beszéltek, így feladtam és beosontam a szobámba. Nem telt bele sok idő és Alan szólt, hogy menjek oda hozzájuk. Kíváncsivá tett.

-     Itt vagyok. Mi a helyzet? –érdeklődtem.

-     A meglepésedet oda szeretném adni, tudod, amit ígértem.- előhúzott a táskából egy vastag könyvet masnival átkötve.

-     Tessék.- adta oda mosolyogva.

-     Ó, egek! Egy Stendal regény! Köszönöm szépen!- mondtam örömmel és megpusziltam az arcát.

-     Nagyon szívesen Pillangó kisasszony!- válaszolta. Nem értettem honnan tudhat róla, ezért az első reakcióm egy grimasz volt, ami látszólag elég viccesre sikerült, mert mindketten felnevettek.

-     Hát ezt meg honnan tudod?- kérdeztem Alan-től, de Heloise-re néztem.

-     Épp az imént meséltem a nagybátyádnak a tegnapot.- mondta bujkáló mosollyal Heloise. Vajon mindent elmondott neki? Bár, ha jobban meggondolom… Alan nem lenne ilyen vidám, ha mindenről tudna. Mintha Heloise olvasott volna a gondolataimba hozzá tette.

-     De a fontos dolgokat meghagytam neked.- közölte. Hálásan pislogtam rá. Ő volt az az ember, aki szinte majdnem mindig belém látott, és ha kellett, akkor egy kicsit észhez térített, volt úgy, hogy el is szégyelltem magam előtte, mint néha Alan előtt, ha ő pirított rám, bár ritka volt az ilyen.

-     Alan, készen állsz a fontos dolgok megvitatására?- érdeklődtem a kissé elmélázott nagybátyámtól.

-     Nem bánom. Várj meg a szobádban mindjárt utánad megyek. Előbb még váltok pár szót a nővéremmel. –mondta Alan. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy micsoda vágyakozó pillantásokat vetett néha Heloise-re. Miután Alan bement anyuhoz én elmentem zuhanyozni, majd belebújtam a hálóruhámba és vártam Alan-t. Addig is Heloise-t faggattam.

-     Mondd, tetszik neked Alan?- csúszott ki a számon.

-     Mi… hát te meg… de Prue, kérlek!- dadogott meglepetésében Heloise.- Rendes úrilány ilyen kérdésre nem felel.- méltatlankodott. De azt azért észrevettem, hogy túlságosan merevek az arcvonásai, ami akkor szokott előfordulni, ha nagyon próbál uralkodni az érzelmein mások előtt. Ez a reakciója rádöbbentett arra, hogy mégiscsak beszélnem kell vele arról, amit tapasztaltam, ha vele voltam.

-     Heloise, látom, hogy mit próbálsz mutatni a világ felé nap, mint nap. Szeretnéd, ha sohasem látnák, amikor rossz napod van vagy éppen, ha nem vagy lelkileg a csúcson. Miért akarod olyan görcsösen elrejteni önmagadat, hisz mindenkiben van fény és némi sötétség is, ezzel nincs semmi baj. Aki szeret az ezzel a kettővel együtt szeret téged. Látom, hogy nem mersz kitörni, nem mersz őrjöngeni, de ez így nem jó. Ez lelkileg felőröl téged, labilissá tesz, akár bele is betegedhetsz szó szerint abba, ha mindenkinek meg akarsz felelni. Heloise, tudom, hogy csak egy gyerek vagyok és azt is, hogy nincs jogom pont nekem elmondani ezt neked, de hidd el, szeretnék segíteni. Ne szorítsd korlátok közé magadat, engedd szabadon bármi is van benned. Ezzel nem teszel jót senkinek, legfőképpen önmagadnak. Kérlek szépen, csak próbáld meg! – fejeztem be bizonytalanul a monológomat. Nem tudtam, mit reméljek, leszid, elszomorodik, felvidul, elsírja magát. Képtelen voltam bármi mást mondani, csak néztem őt és vártam. Végül rezzenéstelen arccal megszólalt.

-     Jó, hogy őszinte voltál. Megyek, szólok a nagybátyádnak, hogy ágyban vagy.- mondta fél mosollyal, bár láttam, hogy kicsit megrendítette, amit hallott. Elgondolkodtam helyesen tettem-e, hogy elmondtam. Reméltem a legjobbakat. Nagyon szerettem őt, és sose mondanék neki olyat, amivel megbánthatom. Olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna! Nem fűztem tovább a gondolataimat, mert kopogtak. És kezdődött egy másik fontos beszélgetés. Így most arra koncentráltam.

 1.   fejezet

Mindent az elejéről…

      Tavaszi szél süvített keresztül a Rosen Street-en, míg minden más utcában szélcsend uralkodott.

Én éppen az ablakban ültem, és mint mindennap, ma is Alan-t vártam.

-     A változás szele. – futott át az agyamon. Hiányzott Alan, már több mint 2 hete Franciaországban volt üzleti úton. Még soha nem töltött 1 hétnél többet távol sehol. Nem voltam hozzá szokva ehhez, mindig csak Alan-re számíthattam, majd később Heloise-re is, hisz egyke voltam, 18 éves elmúltam. Átlagos lánynak tartottam magam mindig is, mégis több voltam bizonyos értelemben, mint a korombeliek. Alan egyszer így jellemezett engem egy ismerősének: „Sugárzik, ha emberekkel van körülvéve, van egy fajta belső ereje, ami látszólag soha nem hagyja el, és van egy nagyon jó és fontos szokása, hogy mindig, de mindig mosolyog”. Nem tudja, hogy hallottam, amikor ezt mondta annak a férfinek, azt hiszem Joe-nak hívták, az óta tudom, hogy nagyon jó megfigyelő az én drága nagybátyám, persze ez nem baj. Egy számomra nem mindennapi helyen éltem. Emlékszem kisebb koromban mennyit jártam a hátsó kertben, úgy hívtam a Bűvös Kert, ott valahogy mindig megtaláltam önmagam, mindig megnyugodtam, hittem abban, hogy a virágokban tündérek laknak és, hogy amikor szél fúj, angyalszárny érint meg engem. Igaz már nem voltam az a kis gyerek, mégis eme fura dolgaim megmaradtak, bár sose láttam se tündért, se angyalt, mégis a mai napig hiszek bennünk. A hit erőt ad, és biztonságot, hogy akkor sem vagyok egyedül, amikor szemmel láthatóan nincs mellettem senki.  De térjünk vissza az otthonomhoz és a családomhoz. Egy sötétkék kerítéssel körbevett házban élek édesanyámmal, Peggy-vel, egyetlen nevelőnőmmel, Heloise-sel, a házvezetőnőnkkel, Geraldine-nal és hőn szeretett nagybátyámmal, Alan-nel. Apám, Lewis a háborúban van lassan 4 éve, így nekem ritkán jut eszembe. Ő egy nagyon konzervatív ember, akinek nehéz természetét az adta, hogy mindig ő hozta meg a döntéseket a család többi tagja helyett, még akkor is, ha igazán semmi köze nem volt az adott dologhoz. Én mindig azt gondoltam róla, hogy neki egy másik korban kellett volna születnie, mert így olyan, mint egy öreg növény a századfordulóról, aki nem érti miért is, nem süt már ki a Nap. Anya túl sokat aggódik érte, és a család többi tagjáért, de minden aggodalmát próbálta és próbálja elrejteni előlünk. A fő probléma mostanában az, hogy nem vagyok hajlandó feleségül menni a nálam 40 évvel idősebb, Von Großberg ezredeshez. És itt kezdődnek a bonyodalmak… Heloise és Alan mellettem áll minden helyzetben, anya azonban mindig bizonytalan volt ilyen téren, nem tudta soha eldönteni, hogy a szívére vagy az eszére hallgasson. Túlságosan számított neki mások véleménye. Egyébként a házban-ami a 17-es szám alatt áll- mindenkinek meg van a saját „lakosztálya”. Ahogy belépünk az ajtón egy tágas folyosó vezet minket szobáról szobára. A bejárati ajtó mellett található az én kedvenc búvóhelyem kicsi koromból: a ruhásszekrény, ahová sokáig elbújtam, ha anyu ki akarta fésülni a hajamat. A ház végében van Alan, Heloise és az én hálószobám egymás mellett. A nappaliból nyílik a terasz, ahol hintaágy és néhány fonott szék található. Ez a nem is annyira titkos helye Heolise-nek, Alan-nek és nekem. Van még mit mesélni a Shineel családról, azonban jobb, ha hagyom, hogy mindezt ők mondják el, és persze én. Mindennap, köztük 1923. március 7-e is szokványos napnak indult, a nappaliban épp beszélgetés zajlott:

-     Geraldine, már harmadszor törli le a kandallópárkányt. Fejezze be végre és menjen, főzze a vacsorát!- kérte anya fáradtan.

-     Igenis, asszonyom. - engedelmeskedett egy kis fejbiccentéssel Geraldine.

-     Te, pedig menj szépen kicsi Prudence és Heolise-sel vegyétek át még egyszer a ma tanultakat. - kért engem anyu.

-     Jaj, anyu utálom, ha így hívsz. Én Prue vagyok, nem Prudence.- méltatlankodtam. Nem igaz, hogy nem bírja megjegyezni, amikor 5 évesen kifejtettem neki, hogy engem csakis Prue-nak hívhat. Igen, már 5 évesen is sajátos elképzelésem volt a dolgokról!

-     Jól van kicsim, de most már menj. - kérlelt engem ismét.

Én erre grimaszolva bár, de bementem Heolise-sel együtt a szobámba. Még fél füllel hallottam, hogy anya már megint apáért aggódik.

-     Ó, Istenem! Bárcsak már itthon lennél drága Lewis, szeptember óta semmi hír… Csengettek.

És titokban reméltem, hogy Alan lép be az ajtón.

-     Geraldine, kinyitná?!- érdeklődött kissé élesen anyám.

A házvezetőnőnk eleget tett a kérésnek, majd kis időm múlva bezárta az ajtót és a nappaliba oldalgott.

- Asszonyom! Levele jött a kisasszonynak. - közölte Geraldine. Hallottam én is, így amikor anya szólt már majdnem ott voltam a nappaliban, addigra már átvette a leveleket, és azonnal megnézte a feladókat.

- Prue, nézd, egy báli meghívó az ezredestől. És itt egy levél az öcsémtől is neked. - közölte mosolyogva. Én fél mosollyal az arcomon beléptem Heloise kíséretébe, a szobába.

- Végre valami jó is ezen a napon. Köszönöm anyu. Heloise, nézd Alan írt!- mutattam örömmel eltelve a levelet. Heloise egy széles mosollyal válaszolt én, pedig csodálkozva néztem milyen szép, amikor mosolyog. Majd felocsúdva az ámulatból folytattam:

- Hallgasd, olvasom: Drága kicsi Prue! Hamarosan otthon leszek ismét! Amikor a Teliholdat látod az égen, akkor gondolj arra, hogy haza tartok éppen. Ígértem neked meglepetést Toulouse-ból, nem sokára meg is kapod. Nagyon hiányoztok már nekem! Remélem a titkomat, jól őrzöd az óta is. Szeretettel ölel: Alan.- az utolsó szót szinte vigyorogva mondtam ki. Szívemben mintha ezernyi pillangó kapott volna szárnyra, már nagyon vártam haza imádott nagybátyámat és jó volt tudni, hogy néhány nap és ismét köztünk lesz. Lopva Heloise-re néztem, de arca kifürkészhetetlen maradt. A csendet végül ő törte meg:

- Miféle titkot őrzöl te? – kíváncsiskodott Heloise. Számítottam rá, hogy megkérdezi.

- Ne haragudj, Heloise, de van, ami olyan titkos, hogy még neked se mondhatom el. Viszont idejében meg fogod tudni, és alighanem örülsz majd neki. – válaszoltam cinkos mosollyal, s közben arra gondoltam, vajon Alan hogyan reagálna erre a válaszomra. Heloise-t látszólag nem elégítette ki a válaszom, de most nem faggatott tovább, szeme a másik, kicsit díszesebb borítékra siklott.

- Hmm. Rendben. És a másik levél? Abban mi áll? – érdeklődött tovább.

Beleolvastam -bár ne tettem volna- majd egyszerre több érzelem is átsuhant az arcomon. Többek között: döbbenet, kétségbeesés, düh és undor.

-     Jaj, neee! Az ezredes báljára meghívás. Tudod, amikor bejelenti, hogy én vagyok a…- az utolsó szót nem tudtam kimondani. Gombócot éreztem a torkában, és legszívesebben világgá szaladtam volna.

-     Heloise, én nem akarom ezt! Kérlek, bújtass el, könyörgöm!- esedeztem. Semmi ötletem nem volt hogyan bújjak ki a meghívás alól.

Körülnéztem, hogy hová bújhatnék, végül leroskadtam Heloise mellé a világoskék kanapéra. Heloise átvette tőlem a meghívót, átfutotta egy pillanat alatt, majd elszántan rám emelte topáz színű szemeit. Már tudom, hogy Alan miért mondta azt, hogy elveszik a tekintetében!

-     Jól van, ne aggódj, kitalálunk valamit. Ígérem neked!- mondta ugyanolyan elszántan.

Átölelt és belepuszilt a hajamba, éreztem azt a semmihez nem hasonlítható illatot, ami belőle áradt, arcomat a vállára hajtottam, kétségbe voltam esve:

-     Ha Alan itt lenne, ő tudná, hogyan védjen meg ettől. Mindig ő volt az én őrangyalom és most nincs itt.- mondtam szinte pánikolva. Zsongott a fejem, nem tudtam, hogyan gyorsítatnám fel az időt, itthon akartam tudni Alan-t, hittem benne, hogy ő kitalál valamit. De megnyugtató volt tudni, hogy legalább Heloise velem van. Miközben még mindig éreztem levendula és frézia keverékéhez hasonló illatát ez járt a fejemben:

-     Ó, Alan! Bár itt lennél, most nagyon kellenél.- gondoltam. Vajon Alan mikor mondja el, hogy mit érez Heloise iránt? És mikor tűnik el végre az életéből Leah? Hisz már nem szeretik egymást, Leah csak érdekből van Alan-nel. Így morfondíroztam magamba, amikor Heloise kizökkentett:

-     De hisz olvastad, hamarosan itthon lesz. Azt írta: „ha a teliholdat látod az égen…”-idézte vissza hűen a szöveget Heloise. Ekkor eltöprengtem, vajon Heloise is annyira hiányolta már Alan-t, mint én? Majd úgy döntöttem máskor fűzöm tovább e gondolatsort, így ismét felvetettem újabb kételyemet drága nevelőnőmnek:

-     Igen, de mikor lesz már telihold? Ugyanis a bál 11-én van.- lobogtattam előtte a meghívót. Heloise elgondolkodott, majd átment a szobájába, hogy elhozzon egy kis füzetet, amiben jegyezte a Holdfázisait is, meglepődtem, bár azt már régen is tudtam, hogy érdekli az asztronómia. Miután körültekintően megnézte, így szólt:

-     Telihold az 10-e. –közölte magabiztosan Heloise. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Kifújtam a levegőt, amit addig benn tartottam, amíg kereste a választ. Majd hallottam, hogy megkordul a gyomra, mire én is ráeszméltem, hogy éhes vagyok.

-     Én már nagyon éhes vagyok. Te nem?- érdeklődött. Bólintottam. Majd Heloise-t követve átsétáltam az étkezőbe. Közbe álmélkodva figyeltem milyen légiesen, könnyeden lépdel át a szobán.

-     Már csak 3 nap és Alan ismét velünk lesz- gondoltam. Ez felvidított, de azért sóvárogva néztem Alan üres székét. Majd az éhségem elfeledtetett velem mindent, és neki láttam, hogy megtöltsem a hasamat. Ittam 2 csésze fekete teát és ettem hozzá pirítóst málna dzsemmel, épp a felénél tartottam a vacsorámnak, amikor valaki a nevemet kiabálta a bejárati ajtóból, Nathaniel hangja volt az. Ő volt az egyik legjobb barátom, ugyan 4 évvel idősebb volt nálam, de nagyon rendes srácnak tartotta mindenki. Kevés barátja volt, mert nem nagyon mozdul ki otthonából, a nagyszülei nevelték, mert az anyja és az apja meghalt egy balesetben, amikor ő 2 éves volt. Kedveltem őt, nem tagadom az évek során nagyon helyes fiú lett belőle.

-     Geraldine nyissa ki, kérem Nathaniel-nek!- szólaltam meg. Örültem, hogy látom, de nem értettem, hogy vacsoraidőben mit keres itt.

-     Elnézést kérek a zavarásért, de beszélnem kell Prue-val egy fontos ügyben. -mondta elszántan Nat.

-     Rendben.- egyeztem bele- de, előbb befejezem a vacsorámat.

Anyu is kedvelte Nathaniel-t ezért most is meghívta, vacsorázzon nálunk.

-     Ülj le közénk és egyél valamit.- invitálta anya Nathaniel-t.

-     Nem, köszönöm. Már vacsoráztam.- köszönte meg mosolyogva.

Pár perc alatt befejeztem az étkezést és bementünk a szobámba. Kíváncsi voltam nagyon miért jött.

-     Nos, mi az a fontos dolog, ami nem tűr halasztást?- érdeklődtem.

-     Senki nem hallhat minket?- kérdezte szokatlan nyugtalansággal. Értetlenül néztem rá, de azért válaszoltam. Csapódott a bejárati ajtó…

-     Anya most ment el dolgozni, Geraldine a mosókonyhába van lenn, Heloise ahogy hallom zuhanyozik, szóval nem hiszem, hogy bárki kihallgatna.- közöltem.

-     Remek. Csak azért kérdeztem, mert amit mondani fogok, az nagyon fontos lehet a nagybátyád számára, de nem kéne mindenkinek tudnia róla. Ma délután a szabó műhely előtt-, ahol dolgozom- megállt egy kocsi és Von Grossberg ezredes Leah kisasszonnyal szállt ki, majd nyakon csókolva őt, nagyon bensőségesen beszélgettek, bizonyára együtt vannak…. Gondoltam jó, ha majd Alan is értesül róla és lehetőleg nem egy idegentől –fejezte be a mondandóját Nat. Leesett az állam… szegény Alan.

-     Hát ez pazar. És mégis hogyan mondjam meg ezt Alan-nek? Sajnálom, de a szerelmed megcsal a hátad mögött, mert nem bírta ki 3 hónapig szerelmi kaland nélkül… így eléggé rosszul hangzik.

-     Valóban. De tudsz jobbat? Egy valamit nem értek, 3 hónap? Nem csak 2 hete van távol?

-     De igen. Viszont Leah is elutazott pár hónapra, néhány napja jött haza a bácsikájától azt hiszem.- fejtettem ki bővebben.

-     Így már érthető.- mondta egy kis biccentéssel Nat.

-     Nem tudom, hogyan mondjam meg neki. Igaz, hogy már nem szereti Leah-t, de ez akkor is egy nagyon kellemetlen szituáció.- keseregtem.

-     Meg fogod oldani. Ismerlek, jól ahogy a nagybátyádat is. Nagyon szeret téged és tudja, hogy segíteni akarsz csupán.- érvelt Nat. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Mindig meg tudott engem nyugtatni.

-     Rendben van, meggyőztél. Hamarosan érkezik, akkor majd elmondom neki,- felálltam, hogy kikísérjem az ajtóig- köszönöm, hogy szóltál!

-     Igazán nincs mit.- mondta mosolyogva és egy puszit nyomott az arcomra. Belepirultam, bár ő nem vette észre. Szerencsére.

-     Jó éjszakát! –mondtam kissé félszegen.

-     Neked is jó éjt!- búcsúzott el.

Miután becsuktam az ajtót arra gondoltam, hogy miért csak barátok vagyunk. Én soha nem mernék nála kezdeményezni, mert ha ő nem úgy érez, akkor örökre elveszítem. Ezernyi gondolattal a fejembe mentem aludni. Sokáig csak méláztam, filózgattam. Majd elnyomott az álom és alig vártam, hogy 10-e legyen.

Előző bejegyzésem megihletett:

Hajnalban a szél becsapta az ablakot... Allan felriadt a zajra. Félálomban is laza kézmozdulattal rántotta le magáról a takarót, és magában mérgelődve csukta be az ablakot, hogy ne játszhasson vele tovább a szél. Úgy gondolta, ha már felkelt leül egy kicsit a fotelbe, nem volt kedve azonnal visszafeküdni. Nézte a Holdfény vetette árnyékokat a szoba falain, tekintete körbesiklott a halványan derengő szobában és megakadt egy, az asztal feletti polcon heverő levélen. Emlékeiben felrémlett Carmen arca, akitől kapta. Bár lassan három éve, hogy a levél a birtokában volt, még mindig ugyanolyan kíváncsisággal olvasta a sorokat, mint először. Jó érzéssel gondolt azokra a napokra, órákra, percekre és pillanatokra, melyeket együtt éltek át. Szoros viszonyuk, mely szinte testvérinek mondható, részben abban gyökerezett, hogy bár két külön egyéniség volt mindkettő, mégis tökéletes beszélgetőtársra leltek egymásban, és sosem akarták egyetlen témában sem meggyőzni a másikat a saját igazukról. Csak mondták, amit gondoltak... Tisztában voltak egymás erősségeivel és gyengéivel, s mindezek mellett tisztelték a másikat. Egy kapcsolat fontos alapja ez, mely az évek során kötelékké alakult Allan és Carmen között. Egymás iránti szeretetük nagyon ritkán kimondott, de annál mélyebb volt. Egyikük sem boncolgatta ennek a szeretetnek a mélységét, elég volt, hogy érezték. S egyszerűen tudták, hogy nincs semmi másra szükségük, csak egy kiadós beszélgetésre a másikkal, melyben újra és újra kifejezik szeretetüket a gesztusaik és a viselkedésük által. Carmen a barátságuk kezdetén gyakran szerette volna, ha nem csak nonverbálisan, de szavakba öntve is kifejezte volna Allan, hogy mennyire fontos neki a lány. Aztán évek múlva Carmen rájött, hogy nem a módszer számít, hanem az, hogy a mondanivalót a közlés módjától függetlenül értsük és értékeljük! Köztük sose volt kérdés, hogy mi van akkor, ha az egyiknek szüksége van a másikra, ez mindig egyértelmű volt, hogyha valamelyikkőjük segítségre szorul- bármilyen értelemben-, akkor számíthat a barátjára.

Hiába fiú-lány barátság az övék, sose számított, mert nem játszmáztak egymással. Csak voltak, vannak, beszélgetve, zenélve, nevetve vagy szekálódva. Ők, így együtt... bátyó és hugi.  

Barátság köttetett...lány a lánnyal, fiú a fiúval. Nem egy, hanem számtalan, de nem mind volt elég erős ahhoz, hogy megmaradjon hosszútávon is. Az igazán értékes kapcsolat megmarad, ha mindkét fél veszi a fáradtságot, hogy dolgozzon érte. Egymásért.

A fiú-lány barátság jár a fejemben, hogy az miért és mégis meddig számít barátságnak... Mindig is volt egyfajta teóriám, mi szerint valamiféle elemi vonzás kell ahhoz, hogy az ellentétes neműek barátságot kössenek egymással. No, nem olyan fajtára gondolok, hogy leküzdhetetlen vágyat érzel arra vonatkozóan, hogy levetkőztesd a másikat. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor mindketten egy kellemesen meleg ágyban fekszetek egymás mellett és egyikőtöknek sincs kedve megmozdulni, se távolabb, se közelebb a másikhoz képest. 
Igazán klassz, ha valaki már idáig eljut, hogy jól érzi magát a másik társaságában olyannyira, hogy akármennyi időt töltenek el együtt, nem unnak egymásra.
S bár az ellenkező nem gyakran másként reagál bizonyos dolgokra, mint azt mi elképzeljük, azért néha meglep, hogy mennyire közelít hozzánk. Például: az a fiú, aki alap esetben irtózik a lelkizéstől, az néha a lánybarátjával olyan témákba bocsátkozik, amiket csak egy lány tudhat mélyre hatóan elemezni és érzelmekkel megtölteni. A fiú előtte nem tartja cikinek, hogy "puhább" lett, mint egyébként szokott lenni. Ez az a pillanat, amikor megnyílik a szokottnál jobban a fiú lelke a lány felé, bizalommal.

Én személy szerint nagyon szeretem azt az érzést, ami egy bizonyos idő után beköltözik az ember lelkébe, amikor az ellenkező nemű barátjával van együtt. Arra gondolok, amikor ránézel és tudod, hogy mi a helyzet Vele, amikor olyankor is bocsánatot kérsz Tőle, ha csak a gyanúja felmerül annak, hogy megbánthattad Őt, amikor nincs tabu téma köztetek, és bármiről gátlások nélkül elbeszélgettek. Szereted, mert szereted. Nem kell hozzá semmilyen indok. Nem vagy belé szerelmes, mégis egyik partner jelöltje sem ideális szerinted az Ő számára. Mindig megmondod az igazat Neki, de nem bántod meg! Olyannak fogadod el, amilyen, és már az a tulajdonsága sem idegesít, ami másnál igen. Érted, ugye?! Ő az:A BARÁT...nem számít, hogy ellenkező nemű!

 Álltam a fák között. Néztem, ahogy ők ketten egymással beszélgetnek és mintha nyitott könyv lenne minden mozdulatuk. A lány arcán bizonytalanság és fájdalom tükröződött, a fiú mimikája tehetetlenséget és őrlődést mutatott. Nem tudták, hogy én is ott vagyok és látom őket és azt, ami közöttük zajlik. Tudtam, hogy nem tehetek semmit és hiába is akartam segíteni, a szívem szakadt meg, de csupán annyit tehettem, hogy ott vagyok mindkettőjüknek, ha szükségük van rám. A lány nem a szíve szerint döntött és örökre elvesztette a fiút, akit mindenkinél jobban szeretett. Mindketten őrlődtek magukban és nem tudták hogyan tesznek jót maguknak és a másiknak. A fiú tett néhány sikertelen próbálkozást annak érdekében, hogy egy pár legyenek, de a lány nem bízott magában, s így bánhatta, hogy nem élt a lehetőséggel akkor, amikor az kínálkozott. Emellett a lány a barátnőjét is hibáztatta az egész ügyért, bár sosem mondta ki neki, mégis így érezte.

Amikor két értékes ember egymásra talál egy pillanatig sem szabad egyiküknek sem habozni abban, hogy egy párt alkossanak-e vagy sem. Hinni kell a sorsban, és abban, hogy minden úgy jó, ahogy van! Nehéz bármit is mondani, amikor az ember találkozik egy eddig sose látott problémával, mely túltesz az eddigi feladatokon, de semmiképpen sem az a megoldás, hogy megfutamodunk, mert addig raknak elénk egy feladatot, amíg meg nem oldjuk. A szerelemben pedig ez különösen fontos, hogy minél hamarabb rátaláljunk a megoldásra, mert a szerelem törékeny és óvni kell mindenféle labilitástól és sérüléstől. Néha könnyű felépíteni, de megtartani a mélységét annál nehezebb és mindkét fél részéről rengeteg munkát igényel, viszont megéri! A szerelem a legnagyobb ajándék, amit valaki kaphat az élettől, de átokká válhat, ha nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy jól működjön!

 Egy kellemes téli napon tört ránk az első szenvedélyes vonzás egymás iránt. Liam Fayent a neve és évfolyamtársam ma is. Sötétszőke haja, tengerkék, tiszta tekintete, hamiskás, de félénk mosolya a mai napig előttem van, mint akkor este... Végeztünk a napi kötelezettségünkkel és úgy beszéltük meg, sétálunk egyet. Elvitt a kedvenc helyére. Enyhén meredek hegyi ösvényeken ballagtunk felfelé és meséltünk egymásnak önmagunkról.

-          Alapvetően kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, de van olyan, hogy szélsőséges hangulathullám tör rám. Nem tudok velük mit kezdeni, ezért nem nagyon szeretem ezeket. – mondta magáról Liam.

-          Végre valaki, aki olyan, mint én! –jegyeztem meg lelkesen.

Meglepetten tekintett rám egy halvány mosoly kíséretében.

-          Komolyan mondtam. Csak annyi a különbség, hogy én szeretem megélni a szélsőségeket is, mert általuk fejlődöm és tapasztalok meg mély érzéseket. –folytattam.

-          Ezzel nem vitatkozom, de ettől még én nem szeretem őket. – mondta el Liam a véleményét a tőle megszokott komoly, ám derűs hangnemmel.

Lassan arra a helyre értünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Newcastle-re. Megálltunk egymás mellett és pár másodpercig némán gyönyörködtünk a kivilágított városban. Liam sóhajtott, erre kérdően néztem felé. Nem nézett vissza rám, s így mondta:

-          Most úgy megcsókolnálak!- szólt vággyal teli hanggal.

Megremegtek a lábaim és összeszorult egy pillanatra a gyomrom, végül összeszedve magamat ezt kérdeztem:

-          És mi tart vissza?

-          Nem tudom. Talán az, hogy nem vagyok biztos az érzéseimben. Minden kapcsolatomnál megvan ez az elemi vonzalom, ami nálad is, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy komoly kapcsolat lesz belőle. – válaszolta gondterhelten.

Sóhajtva elgondolkodtam a hallottakon. 

-          Nos, ha meg sem próbáljuk, akkor nem tudjuk meg lesz-e belőle valami. –szóltam mosolyogva.

-          Kérlek, Adela ne! Nem akarlak megsebezni, ha mégsem lesz belőle semmi...- nem tudta befejezni a mondatot. Láttam, hogy mennyire vívódik magában.

-          És ha megígérem, hogy nem élem bele magamat és azt is, hogy elfogadom, ha csak barátok maradunk? – próbálkoztam.

Rám nézett, gondolom mérlegelte, hogy komolyan gondolom-e, amit mondok. Közbe ismét megszólaltam.

-          Én döntöttem...- félbe szakított.

-          Ki ne mond, mert akkor végképp annyi az önuralmamnak. –közölte összeszorított fogakkal.

-          Jó, akkor váltsunk témát, amíg meghozod Te is a döntésedet. - mondtam nyugtatóan, s így folytattam:

-          Láttad már a patrónusomat? Csodaszép ló! Neked...- nem tudtam befejezni, mert az ajkai sürgetően, de annál lágyabban elhallgattattak. 

Hol úgy csókolt, mint egy éhes gyermek, hol pedig úgy, mint egy félénk kamasz. Éreztem, hogy a csóktechnikától függetlenül mennyire vágyott rám. Ölelt szorosan magához, és csak akkor hagyta abba a csókot is, mikor szívverésünk egy ritmusra járt és már mindketten levegő után kapkodtunk...

Egy történet ihlette esszé:

 Tudjuk, valójában mitől félünk? És miért? Tudjuk-e mi zajlik körülöttünk vagy csak az orrunk hegyéig látunk? Ha elég mélyre jutsz az önismeretedben, akkor megtudod. Bár lehet, ez sem elég.

Olyan dolgokat mond J. D. Salinger történetében a kis Teddy, amit csak egy bölcs, öreg lélek tudhat, aki már több százszor született új testbe. Kilóg az emberek közül, mert a koránál sokkal értelmesebb, érettebb, mondhatni beletartozik a zseni kategóriába.

A környezete azért tartja csodabogárnak, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amivel más azért nem, mert vagy félelmet kelt benne az ismeretlen, vagy mivel nem tudja megmagyarázni a nem logikán alapuló állításokat, így marhaságnak tartja az egészet. Hányan vannak így vele manapság is?!

Vannak olyanok, akik a spiritualitást humbugnak tartják, esetleg viccesnek vagy épp félelmetesnek. Ez is csak azt igazolja, hogy előítéletekkel vannak tele az emberek. Sajnos ez alól senki sem kivétel, bár tudatosan lehet azon dolgozni, hogy minél kevesebb előítélettel viszonyuljunk a környezetünkhöz.

A pánik, a félelem az, ami elől menekülnek az emberek, de akármennyire menekülnek, mindig rájuk talál, mert egyik sem látja, hogy a saját világának rabja. A történet egy részében a halál iránti félelem kerül előtérbe, ráadásul olyan emberekben kelt félelmet a világ egyik legtermészetesebb dolga, akik állítólag okosabbak az átlagnál és sokan felnéznek rájuk. Professzorok és tudósok... az átlagember bizonyára azt gondolja: „Ha még ők is félnek, akkor biztos, hogy borzalmas dolog és nem lehet ellene tenni.” Nem, valóban nem lehet, de nem is kell. Hisz ez az élet rendje. Néha jó, ha az ember sodródik az árral, vagy csak úgy létezik. Manapság az élet rohanásból áll, senkinek egy szabad perce sincs, mert mindannyian tenni akarnak valamit.

Könyörgöm, miért akar mindig mindenki tenni valamit? Miért nem tudtok megállni, csak egy kis időre és észrevenni, hogy milyen szépek a virágzó fák, vagy milyen aranyos kutya sétál a gazdája mellett, vagy milyen kellemes a lágy, tavaszi szellő? Tényleg annyira nehéz lenne?! Vegyül például azt a professzort, aki Teddy-től kérdezi, hogy mikor és hol fog meghalni, mert ha tudja, akkor másképpen rendezi az életét és másfajta célokat tűz ki.

Rövid életem során számtalanszor elgondolkodtam azon, –főleg az utóbbi pár évben- hogy lenne-e valami, amit másképp csinálnék, ha tudnám, hogy pár nap múlva meghalok. Mikor megszületett bennem a válasz, akkor nem csak egyszerűen nyugtáztam magamban, hogy rendben, majd ha tényleg így alakul, akkor megteszem, hanem azonnal tettem azt, ami a fejemben volt, példának okáért: felhívtam azt az ismerősömet, akivel régen beszéltem vagy elmondtam a szüleimnek, hogy szeretem őket. Mert rövid az élet, és ha most ebben a pillanatban úgy érzed nem jó így, akkor változtass! Ne csak próbálgasd, hanem tedd is meg, mert nem tudhatod lesz-e még rá alkalmad. Erről eszembe jut egy Mark Twain idézet: „Húsz év múlva jobban fog fájni az, amit nem elmulasztottál megtenni, mint amit rosszul csináltál.”

Teddy szerintem azért nem mondta meg a professzornak, hogy mikor hal meg, mert akkor nem ugyanazokkal a tapasztalatokkal távozik az élők közül, akkor szinte a „szájába adja”, hogy mi a fontossági sorrend, ha csak ennyi vagy annyi napja van hátra. De azzal, hogy elhallgatta a választ, arra készteti, hogy saját maga állítsa fel a fontossági sorrendet, abban az esetben is, ha nincs tétje, azaz nem tudja a halála napját. Hiszen az életben mindenki a saját hibáit követi el, mert abból tanul, hagyni kell, hogy ezt megtegye, ezért jó, hogy tudatlanok vagyunk, és nem vagyunk tisztába azzal mi a sorsunk. Felesleges hónapokra lebontottan tervezni az életünket, mert minél pontosabban tervezel, annál keményebben talál el a végzet.

Sokszor hallottam tanácsként, hogy elég, ha csak a pillanatnak élünk, nincs szükségünk semmi másra, csupán az „akkor és ott” élményére. Gondoljunk csak bele, ha egy múló pillanatban nem tudunk örülni vagy megélni teljes mértékben az érzéseinket, akkor hogyan várjuk el, hogy az életünk teljes és érzelem gazdag legyen?

Az érzelemről, mint olyan a történetben is szó esik. No, nem arról a fajtáról, ami olyannyira magával ragadja az embert, hogy másra már nem is tud összpontosítani, mert az érzelmek rabjává válik. Erről beszél Teddy is, amikor a szentimentális szeretetről mond véleményt. Az emberek többsége, aki vallásos, bele esik abba a hibába, hogy Istent bálványozó, túláradó szeretettel szereti, és nem látja már a valóságot, mert felépíti a maga szentimentális világát, ami a börtöne lesz. Egy olyan „rózsaszín szemüveg”, amit nem képes levenni, mert nem is tudja, hogy rajta van. A magam részéről nekem is van egy szentimentális világom, amibe szeretek néha létezni, de mellette látom a valóságot is, ami nem is annyira borzalmas, ha megtalálja az ember az egyensúlyt és a mindennapokban a szépet.

Az érzelmek ellentéte a mai materialista világgal szorosan összekapcsolódó logika. Teddy álláspontján vagyok én is, mert a logikát az emberiségnek „ki kellene hánynia”. Igaz, hogy a mostani eltorzult világunkban szükség van logikára, mert ez az a bizonyos kapaszkodó, amit az emberek nagy része használ, mert kell nekik egy biztos pont. Félnek attól, ami megmagyarázhatatlan, attól, ami nem véges, ami nem behatárolható. Nap, mint nap tapasztalhatjuk ezt. Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel, aki nem meri kimutatni az érzéseit, mert fél, hogy nem tudja majd őket irányítani, s fél, hogy szabadjára engedje azokat, mert attól is retteg, hogy sebezhetővé válik, hogy kigúnyolják, kiközösítik. Mondjuk ki: gyáva.

Pedig a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a döntés, hogy van, ami fontosabb a félelemnél. Senki, így a bátrak sem élnek örökké, de az, aki óvatos és a csigaházába bújik, egyáltalán nem él. Teddy-től mindannyian tanulhatnánk, hiszen ő nem fél, mert természetesnek veszi a halált is, meglátja azt, ami szép, keresi és ez által meg is találja az apró csodákat, érdekes dolgokat, mondjuk a narancshéjakat a vízen. Ő nem csak nézi, de látja is, ami körülötte zajlik. Sokan csak bámulnak bele a nagyvilágba és csodálkoznak azon, hogy az élet pici csodáit nem veszik észre. Amikor pici csodáról beszélek, tényleg arra is gondolok. Reményik Sándor Csendes csodák című versének egy szakasza talán szemlélteti, mit értek ez alatt:

Tedd a kezedet a szívedre,

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

            Teddy története tanulságos. Figyelemreméltó, hogy egy kisfiú mutat nekünk példát arra, hogyan kellene élni az életet. Szereti a szüleit, akik nem értik meg őt, a húgát is, aki szeretetét nem viszonozza. Képes az önzetlen szeretetre, amiről más még csak nem is hallott. Ez a szeretet feltétel nélküli, nem azért szeret, mert elvár valamit vagy, mert érdeke fűződik hozzá. Szeret, mert szeret. Nincs szüksége semmilyen indokra.

Müller Péter szépen fogalmazza meg: „Nem azért szeretünk valakit, mert csúnya, buta, gonosz, zsörtölődő, hanem azért mert okos, szép, kedves, vidám, mert ha szeretünk valakit, akkor „felfelé” nézünk rá, minőségileg többnek látjuk őt.” 

            Én is csodabogárnak számítok a korosztályomban, mert más véleményem van a világról, mert, ahogy Teddy-nek, úgy nekem is fontos része az életemnek a spiritualitás.

„I am what I am, someone has to be.”

(Vagyok, ami vagyok, mert egy ilyen is kell.)