Egy kellemes téli napon tört ránk az első szenvedélyes vonzás egymás iránt. Liam Fayent a neve és évfolyamtársam ma is. Sötétszőke haja, tengerkék, tiszta tekintete, hamiskás, de félénk mosolya a mai napig előttem van, mint akkor este... Végeztünk a napi kötelezettségünkkel és úgy beszéltük meg, sétálunk egyet. Elvitt a kedvenc helyére. Enyhén meredek hegyi ösvényeken ballagtunk felfelé és meséltünk egymásnak önmagunkról.

-          Alapvetően kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, de van olyan, hogy szélsőséges hangulathullám tör rám. Nem tudok velük mit kezdeni, ezért nem nagyon szeretem ezeket. – mondta magáról Liam.

-          Végre valaki, aki olyan, mint én! –jegyeztem meg lelkesen.

Meglepetten tekintett rám egy halvány mosoly kíséretében.

-          Komolyan mondtam. Csak annyi a különbség, hogy én szeretem megélni a szélsőségeket is, mert általuk fejlődöm és tapasztalok meg mély érzéseket. –folytattam.

-          Ezzel nem vitatkozom, de ettől még én nem szeretem őket. – mondta el Liam a véleményét a tőle megszokott komoly, ám derűs hangnemmel.

Lassan arra a helyre értünk, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Newcastle-re. Megálltunk egymás mellett és pár másodpercig némán gyönyörködtünk a kivilágított városban. Liam sóhajtott, erre kérdően néztem felé. Nem nézett vissza rám, s így mondta:

-          Most úgy megcsókolnálak!- szólt vággyal teli hanggal.

Megremegtek a lábaim és összeszorult egy pillanatra a gyomrom, végül összeszedve magamat ezt kérdeztem:

-          És mi tart vissza?

-          Nem tudom. Talán az, hogy nem vagyok biztos az érzéseimben. Minden kapcsolatomnál megvan ez az elemi vonzalom, ami nálad is, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy komoly kapcsolat lesz belőle. – válaszolta gondterhelten.

Sóhajtva elgondolkodtam a hallottakon. 

-          Nos, ha meg sem próbáljuk, akkor nem tudjuk meg lesz-e belőle valami. –szóltam mosolyogva.

-          Kérlek, Adela ne! Nem akarlak megsebezni, ha mégsem lesz belőle semmi...- nem tudta befejezni a mondatot. Láttam, hogy mennyire vívódik magában.

-          És ha megígérem, hogy nem élem bele magamat és azt is, hogy elfogadom, ha csak barátok maradunk? – próbálkoztam.

Rám nézett, gondolom mérlegelte, hogy komolyan gondolom-e, amit mondok. Közbe ismét megszólaltam.

-          Én döntöttem...- félbe szakított.

-          Ki ne mond, mert akkor végképp annyi az önuralmamnak. –közölte összeszorított fogakkal.

-          Jó, akkor váltsunk témát, amíg meghozod Te is a döntésedet. - mondtam nyugtatóan, s így folytattam:

-          Láttad már a patrónusomat? Csodaszép ló! Neked...- nem tudtam befejezni, mert az ajkai sürgetően, de annál lágyabban elhallgattattak. 

Hol úgy csókolt, mint egy éhes gyermek, hol pedig úgy, mint egy félénk kamasz. Éreztem, hogy a csóktechnikától függetlenül mennyire vágyott rám. Ölelt szorosan magához, és csak akkor hagyta abba a csókot is, mikor szívverésünk egy ritmusra járt és már mindketten levegő után kapkodtunk...