Előző bejegyzésem megihletett:

Hajnalban a szél becsapta az ablakot... Allan felriadt a zajra. Félálomban is laza kézmozdulattal rántotta le magáról a takarót, és magában mérgelődve csukta be az ablakot, hogy ne játszhasson vele tovább a szél. Úgy gondolta, ha már felkelt leül egy kicsit a fotelbe, nem volt kedve azonnal visszafeküdni. Nézte a Holdfény vetette árnyékokat a szoba falain, tekintete körbesiklott a halványan derengő szobában és megakadt egy, az asztal feletti polcon heverő levélen. Emlékeiben felrémlett Carmen arca, akitől kapta. Bár lassan három éve, hogy a levél a birtokában volt, még mindig ugyanolyan kíváncsisággal olvasta a sorokat, mint először. Jó érzéssel gondolt azokra a napokra, órákra, percekre és pillanatokra, melyeket együtt éltek át. Szoros viszonyuk, mely szinte testvérinek mondható, részben abban gyökerezett, hogy bár két külön egyéniség volt mindkettő, mégis tökéletes beszélgetőtársra leltek egymásban, és sosem akarták egyetlen témában sem meggyőzni a másikat a saját igazukról. Csak mondták, amit gondoltak... Tisztában voltak egymás erősségeivel és gyengéivel, s mindezek mellett tisztelték a másikat. Egy kapcsolat fontos alapja ez, mely az évek során kötelékké alakult Allan és Carmen között. Egymás iránti szeretetük nagyon ritkán kimondott, de annál mélyebb volt. Egyikük sem boncolgatta ennek a szeretetnek a mélységét, elég volt, hogy érezték. S egyszerűen tudták, hogy nincs semmi másra szükségük, csak egy kiadós beszélgetésre a másikkal, melyben újra és újra kifejezik szeretetüket a gesztusaik és a viselkedésük által. Carmen a barátságuk kezdetén gyakran szerette volna, ha nem csak nonverbálisan, de szavakba öntve is kifejezte volna Allan, hogy mennyire fontos neki a lány. Aztán évek múlva Carmen rájött, hogy nem a módszer számít, hanem az, hogy a mondanivalót a közlés módjától függetlenül értsük és értékeljük! Köztük sose volt kérdés, hogy mi van akkor, ha az egyiknek szüksége van a másikra, ez mindig egyértelmű volt, hogyha valamelyikkőjük segítségre szorul- bármilyen értelemben-, akkor számíthat a barátjára.

Hiába fiú-lány barátság az övék, sose számított, mert nem játszmáztak egymással. Csak voltak, vannak, beszélgetve, zenélve, nevetve vagy szekálódva. Ők, így együtt... bátyó és hugi.