5. fejezet

Kisebb „családfői” gondok

Hamar eltelt egy hét. Apa ma érkezik… tudatosult bennem, amikor elhúztam a függönyt reggel. Furcsa érzés kerített hatalmába, hiszen 4 éve nem láttam, ez hosszú idő volt és nem tudtam, hogyan fogom fogadni a visszatérését. 9 óra elmúlt, már végeztünk a reggelivel is, amikor csengettek.

-     Nyitom! Máris!- hallottam a szobámból Geraldine hangját.

Letettem a könyvet, amit az ágyon olvastam és kikukucskáltam az ajtómon. Édesapám érkezett meg. Emlékeimben egy szigorú tekintetű ugyanakkor lágy vonásokkal tarkított arc mély zöld szempárral élt bennem. Kissé elgyötörtnek tűnt és arca is soványabb volt, de valóban ő volt az.

- Szép napot mindenkinek! Jó már végre hazatérni.- mondta melegséggel a hangjában.

-     Lewis, de örülök, hogy itthon vagy ismét!- fakadt ki anyám és egy csókot nyomott az arcára miközben átölelte. Én is odamentem, hogy üdvözöljem. Átölelt és megjegyezte, hogy nagyot nőttem, mióta nem látott. Ekkor kopogatott valaki a bejárati ajtón. Alan nyitotta ki, Nathaniel állt az ajtóban, beinvitálta. Apa kérdően nézett Nathaniel-re.

- És a fiatalemberben kit tisztelhetek?- érdeklődött apám, miközben kezét felé nyújtotta.

- Üdvüzlöm uram! Nathaniel Parfait vagyok, John Parfait fia és ha minden jól alakul, akkor hamarosan a veje is.- fejezte be a bemutatkozást Nat.

Apa sajnos nem úgy reagált, ahogyan mi szerettük volna. Arca hirtelen vörösre, majd lilára változott. Megijedtem.

- Micsoda??!!- menydörögte apám. Még sose láttam ilyennek az arcát, Nathaniel is éppen annyira meg volt lepve, mint a szobában jelenlévő többi ember. Végül, anya próbálta oldani a feszültséget.

- Drágám, nem emlékszel John-ra? Prue 5-6 éves lehetett, amikor megkérte fia számára a kezét és te igen mondtál rá. Még meg is jegyezted, hogy milyen szép arcú fiú, erre mondta neked John, hogy nagyanyja vonásait örökölte, aki félig indián volt. Régi família az övék.- mondta anya. Apa ettől nem lett nyugodtabb.

- Nem! Ő nem lesz az én vejem. Az én családomba félvérek nem kerülnek. Méghogy egy indián ivadéka legyen a lányom férje...- dühöngött apa.

- No, de apa. Milyen jogon mondasz ítéletet mások felett?- kérdeztem összezavardova.

- Elég legyen az ostoba kérdésekből Prudence! Nem akarlak ezzel a fiúval többet látni, megértetted?!- mondta apám élesen. Én dühösen meredtem rá, száguldottak a gondolatok a fejembe, közbe kétségbeesett pillantásokat váltottam Alan-nel és anyámmal. Végül Alan kikísérte a megdöbbent és szintén összezavarodott Nathanielt...nagyon sajnáltam szegényt és bocsánatkérő pillantással néztem rá. Amikor Alan visszajött kérdőre vonta apámat, aki úgy tűnik elfelejtette, hogy nem csak ő hozhat döntéseket itt.

 - Lewis, mégis mi volt ez?? Nathaniel egy rendes fiú. Mit számít a származása?! Az a fontos, hogy szereti a lányodat!- szólalt meg drága bátyuskám.

- Alan, kérlek ne kezd! Egyébként te is jobban megválogathatnád, hogy kibe szeretsz bele...- mondta apám, miközben egy megvető pillantással végig mérte Heloise-t. Most Alan arca szineződött el, de Heloise finoman megfogta a karját és maga után vonta jelezve, hogy menjen utána. Én csak ültem a fotelba és hallgattam, közbe megsemmisülten meredtem magam elé.

- Mire volt jó mindez, hm? Hazaérkezel és azonnal teszel róla, hogy a családi béke semmivé váljon. Ne kezd megint azt, amit Heloise érkezésekor, tudod jól, hogy majdnem a családod látta kárát a rasszizmusod és az úgy nevezett elveid miatt...- tört ki anyám, a maga higgadt, de félelmetes módján. Igazat adtam neki mindabban, amit mondott. Emlékszem, amikor Heloise érkezett, akkor apám nem állt szóba anyámmal napokig, de nem tudott mit tenni az ellen, hogy engem tanítson, mert nagyon jó ajánlásai voltak és szerencsére apámnak fontosabb volt az, hogy én jó tanártól tanuljak, mint a rasszizmusa, de akkor is kitört a ribillió. Tiszta de'javu érzésem volt most.

- Én akkorsem fogom hagyni, hogy egy ilyenhez menjen hozzá a lányom.- szólt dacosan apám.

- Az én lányom is. És mindent meg fogok tenni a boldogságáért!- szállt vele szembe anyám. Ennek igazán örültem, már éppen ideje volt, hogy kiálljon értem. E mondatokkal a fejembe mentem ki a teraszra. Nem volt még kedvem aludni és ezzel nem votlam egyedül... Alan-t és Heloise-t szintén a teraszon találtam, éppen beszélgettek, gondolom az pár perccel ezelőtt történtekről. Én lehuppantam a kedvenc fonott székembe és fújtam egyet. Mindketten rám néztek.

- Ez remek. Egy pillanat alatt felbolygatta az eddigi életünket és akit csak lehetett feldühített vagy megsértett. Mégis minek jött vissza??! Marad volna a háborúba, jobb lenne nélküle mindnekinek.- durrogtam.

-  Megértem, hogy dühös vagy édesapádra. De csak óvni akar téged, igaz sajátos módzsere van ehhez és nincs is kellően tudatába a döntése súlyának...de jót akar, hidd el!- magyarázta Heloise a maga békítő, kedves hangján. Csodáltam őt! Hogyan tud valaki ennyire kedvesen beszélni egy olyan emberről, aki néhány perce megvetően nézett rá.

- Megóvni?? Mégis kitől?? Nathaniel-től? Ugyan! Hisz nem is ismeri őt.- válaszoltam.

- Ne haragudj Heloise, de igazat kell adnom Prue-nak. Lewis anélkül ítélkezett, hogy ismerte volna Nathaniel-t illetve a helyzetet. És az a tekintet amivel rád nézett...kedvem lett volna...- nem fejezte be végül Alan a mondatot, mert Heloise megsímogatta a karját és egy gyengéd pillantásával elnémította.

- Akkor mi legyen most? Tennünk kéne valamit...vagy hagyjuk az egészet annyiban? -kérdezte tőlünk Heloise.

- Én beszélni fogok vele. Tudom, hogy nem sokra tartja a véleményemet, mert szerinte egy tudtalan, naív kislány vagyok, aki nem tud semmit a világról és bölcsesség se szorult belé, de azért megpróbálom.- fejezte be elszántan.

- Hát ezt meg honnan veszed, hogy nem szorult beléd bölcsesség. Állítom, hogy sokkal több van benned, mint amennyi bennem ennyi idősen volt.- mondta a rá jellemző szeretetteljes komolysággal Alan.

- Köszönöm, jól esik, hogy így gondolod. Bár ezt nehezen hiszel el.- reagáltam mosolyogva.

- Mi van itt kupakgyűlés? Minden rendben?- lépet ki érdeklődve a teraszra anyám. Kicsit gondterhetnek tűnt, de azért próbált jó képet vágni.

- Már hogy lenne redben? Épp most lett felborítva a békénk....de azért már jobb a hangulat egy kicsivel.- mosolyogtam az utolsó mondatnál Alan-re és Heloise-ra arra gondolva, hogy amíg ők velem vannak, addig semmi gond nem érhet.

- Ennek örülök. Csak szólni akartam, Lewis lefeküdt és én is hamarosan megyek aludni.- tájékoztatott minket anyám.

- Akkor most nem láthatom egy ideig Nathanielt?- kérdeztem keserűen.

- Attól tartok nem. De ne aggódj, nem hagyom annyiban!- simogatta meg a fejemet és magunkra hagyott minket.

- És mi is segítünk. Végülis kettős esküvőről volt szó. Nemde?!- kacsintott rám Alan, Heloise pedig incselkedve megbökött a könyökével. Én rájuk mosolyogtam, majd felálltam és úgy döntöttem meghagyom kettejüknek ezt a gyönyögrű csillagos éjszakát, mely talán kicsit feledteti velük a gondokat. Így elég csak az adott pillanatra gondolniuk, hiszen az már kielégítőnek mondható, ha a következő pillanatot vagy percet látjuk előre, a legjobb, ha az ember a jelenben él.