1.   fejezet

Mindent az elejéről…

      Tavaszi szél süvített keresztül a Rosen Street-en, míg minden más utcában szélcsend uralkodott.

Én éppen az ablakban ültem, és mint mindennap, ma is Alan-t vártam.

-     A változás szele. – futott át az agyamon. Hiányzott Alan, már több mint 2 hete Franciaországban volt üzleti úton. Még soha nem töltött 1 hétnél többet távol sehol. Nem voltam hozzá szokva ehhez, mindig csak Alan-re számíthattam, majd később Heloise-re is, hisz egyke voltam, 18 éves elmúltam. Átlagos lánynak tartottam magam mindig is, mégis több voltam bizonyos értelemben, mint a korombeliek. Alan egyszer így jellemezett engem egy ismerősének: „Sugárzik, ha emberekkel van körülvéve, van egy fajta belső ereje, ami látszólag soha nem hagyja el, és van egy nagyon jó és fontos szokása, hogy mindig, de mindig mosolyog”. Nem tudja, hogy hallottam, amikor ezt mondta annak a férfinek, azt hiszem Joe-nak hívták, az óta tudom, hogy nagyon jó megfigyelő az én drága nagybátyám, persze ez nem baj. Egy számomra nem mindennapi helyen éltem. Emlékszem kisebb koromban mennyit jártam a hátsó kertben, úgy hívtam a Bűvös Kert, ott valahogy mindig megtaláltam önmagam, mindig megnyugodtam, hittem abban, hogy a virágokban tündérek laknak és, hogy amikor szél fúj, angyalszárny érint meg engem. Igaz már nem voltam az a kis gyerek, mégis eme fura dolgaim megmaradtak, bár sose láttam se tündért, se angyalt, mégis a mai napig hiszek bennünk. A hit erőt ad, és biztonságot, hogy akkor sem vagyok egyedül, amikor szemmel láthatóan nincs mellettem senki.  De térjünk vissza az otthonomhoz és a családomhoz. Egy sötétkék kerítéssel körbevett házban élek édesanyámmal, Peggy-vel, egyetlen nevelőnőmmel, Heloise-sel, a házvezetőnőnkkel, Geraldine-nal és hőn szeretett nagybátyámmal, Alan-nel. Apám, Lewis a háborúban van lassan 4 éve, így nekem ritkán jut eszembe. Ő egy nagyon konzervatív ember, akinek nehéz természetét az adta, hogy mindig ő hozta meg a döntéseket a család többi tagja helyett, még akkor is, ha igazán semmi köze nem volt az adott dologhoz. Én mindig azt gondoltam róla, hogy neki egy másik korban kellett volna születnie, mert így olyan, mint egy öreg növény a századfordulóról, aki nem érti miért is, nem süt már ki a Nap. Anya túl sokat aggódik érte, és a család többi tagjáért, de minden aggodalmát próbálta és próbálja elrejteni előlünk. A fő probléma mostanában az, hogy nem vagyok hajlandó feleségül menni a nálam 40 évvel idősebb, Von Großberg ezredeshez. És itt kezdődnek a bonyodalmak… Heloise és Alan mellettem áll minden helyzetben, anya azonban mindig bizonytalan volt ilyen téren, nem tudta soha eldönteni, hogy a szívére vagy az eszére hallgasson. Túlságosan számított neki mások véleménye. Egyébként a házban-ami a 17-es szám alatt áll- mindenkinek meg van a saját „lakosztálya”. Ahogy belépünk az ajtón egy tágas folyosó vezet minket szobáról szobára. A bejárati ajtó mellett található az én kedvenc búvóhelyem kicsi koromból: a ruhásszekrény, ahová sokáig elbújtam, ha anyu ki akarta fésülni a hajamat. A ház végében van Alan, Heloise és az én hálószobám egymás mellett. A nappaliból nyílik a terasz, ahol hintaágy és néhány fonott szék található. Ez a nem is annyira titkos helye Heolise-nek, Alan-nek és nekem. Van még mit mesélni a Shineel családról, azonban jobb, ha hagyom, hogy mindezt ők mondják el, és persze én. Mindennap, köztük 1923. március 7-e is szokványos napnak indult, a nappaliban épp beszélgetés zajlott:

-     Geraldine, már harmadszor törli le a kandallópárkányt. Fejezze be végre és menjen, főzze a vacsorát!- kérte anya fáradtan.

-     Igenis, asszonyom. - engedelmeskedett egy kis fejbiccentéssel Geraldine.

-     Te, pedig menj szépen kicsi Prudence és Heolise-sel vegyétek át még egyszer a ma tanultakat. - kért engem anyu.

-     Jaj, anyu utálom, ha így hívsz. Én Prue vagyok, nem Prudence.- méltatlankodtam. Nem igaz, hogy nem bírja megjegyezni, amikor 5 évesen kifejtettem neki, hogy engem csakis Prue-nak hívhat. Igen, már 5 évesen is sajátos elképzelésem volt a dolgokról!

-     Jól van kicsim, de most már menj. - kérlelt engem ismét.

Én erre grimaszolva bár, de bementem Heolise-sel együtt a szobámba. Még fél füllel hallottam, hogy anya már megint apáért aggódik.

-     Ó, Istenem! Bárcsak már itthon lennél drága Lewis, szeptember óta semmi hír… Csengettek.

És titokban reméltem, hogy Alan lép be az ajtón.

-     Geraldine, kinyitná?!- érdeklődött kissé élesen anyám.

A házvezetőnőnk eleget tett a kérésnek, majd kis időm múlva bezárta az ajtót és a nappaliba oldalgott.

- Asszonyom! Levele jött a kisasszonynak. - közölte Geraldine. Hallottam én is, így amikor anya szólt már majdnem ott voltam a nappaliban, addigra már átvette a leveleket, és azonnal megnézte a feladókat.

- Prue, nézd, egy báli meghívó az ezredestől. És itt egy levél az öcsémtől is neked. - közölte mosolyogva. Én fél mosollyal az arcomon beléptem Heloise kíséretébe, a szobába.

- Végre valami jó is ezen a napon. Köszönöm anyu. Heloise, nézd Alan írt!- mutattam örömmel eltelve a levelet. Heloise egy széles mosollyal válaszolt én, pedig csodálkozva néztem milyen szép, amikor mosolyog. Majd felocsúdva az ámulatból folytattam:

- Hallgasd, olvasom: Drága kicsi Prue! Hamarosan otthon leszek ismét! Amikor a Teliholdat látod az égen, akkor gondolj arra, hogy haza tartok éppen. Ígértem neked meglepetést Toulouse-ból, nem sokára meg is kapod. Nagyon hiányoztok már nekem! Remélem a titkomat, jól őrzöd az óta is. Szeretettel ölel: Alan.- az utolsó szót szinte vigyorogva mondtam ki. Szívemben mintha ezernyi pillangó kapott volna szárnyra, már nagyon vártam haza imádott nagybátyámat és jó volt tudni, hogy néhány nap és ismét köztünk lesz. Lopva Heloise-re néztem, de arca kifürkészhetetlen maradt. A csendet végül ő törte meg:

- Miféle titkot őrzöl te? – kíváncsiskodott Heloise. Számítottam rá, hogy megkérdezi.

- Ne haragudj, Heloise, de van, ami olyan titkos, hogy még neked se mondhatom el. Viszont idejében meg fogod tudni, és alighanem örülsz majd neki. – válaszoltam cinkos mosollyal, s közben arra gondoltam, vajon Alan hogyan reagálna erre a válaszomra. Heloise-t látszólag nem elégítette ki a válaszom, de most nem faggatott tovább, szeme a másik, kicsit díszesebb borítékra siklott.

- Hmm. Rendben. És a másik levél? Abban mi áll? – érdeklődött tovább.

Beleolvastam -bár ne tettem volna- majd egyszerre több érzelem is átsuhant az arcomon. Többek között: döbbenet, kétségbeesés, düh és undor.

-     Jaj, neee! Az ezredes báljára meghívás. Tudod, amikor bejelenti, hogy én vagyok a…- az utolsó szót nem tudtam kimondani. Gombócot éreztem a torkában, és legszívesebben világgá szaladtam volna.

-     Heloise, én nem akarom ezt! Kérlek, bújtass el, könyörgöm!- esedeztem. Semmi ötletem nem volt hogyan bújjak ki a meghívás alól.

Körülnéztem, hogy hová bújhatnék, végül leroskadtam Heloise mellé a világoskék kanapéra. Heloise átvette tőlem a meghívót, átfutotta egy pillanat alatt, majd elszántan rám emelte topáz színű szemeit. Már tudom, hogy Alan miért mondta azt, hogy elveszik a tekintetében!

-     Jól van, ne aggódj, kitalálunk valamit. Ígérem neked!- mondta ugyanolyan elszántan.

Átölelt és belepuszilt a hajamba, éreztem azt a semmihez nem hasonlítható illatot, ami belőle áradt, arcomat a vállára hajtottam, kétségbe voltam esve:

-     Ha Alan itt lenne, ő tudná, hogyan védjen meg ettől. Mindig ő volt az én őrangyalom és most nincs itt.- mondtam szinte pánikolva. Zsongott a fejem, nem tudtam, hogyan gyorsítatnám fel az időt, itthon akartam tudni Alan-t, hittem benne, hogy ő kitalál valamit. De megnyugtató volt tudni, hogy legalább Heloise velem van. Miközben még mindig éreztem levendula és frézia keverékéhez hasonló illatát ez járt a fejemben:

-     Ó, Alan! Bár itt lennél, most nagyon kellenél.- gondoltam. Vajon Alan mikor mondja el, hogy mit érez Heloise iránt? És mikor tűnik el végre az életéből Leah? Hisz már nem szeretik egymást, Leah csak érdekből van Alan-nel. Így morfondíroztam magamba, amikor Heloise kizökkentett:

-     De hisz olvastad, hamarosan itthon lesz. Azt írta: „ha a teliholdat látod az égen…”-idézte vissza hűen a szöveget Heloise. Ekkor eltöprengtem, vajon Heloise is annyira hiányolta már Alan-t, mint én? Majd úgy döntöttem máskor fűzöm tovább e gondolatsort, így ismét felvetettem újabb kételyemet drága nevelőnőmnek:

-     Igen, de mikor lesz már telihold? Ugyanis a bál 11-én van.- lobogtattam előtte a meghívót. Heloise elgondolkodott, majd átment a szobájába, hogy elhozzon egy kis füzetet, amiben jegyezte a Holdfázisait is, meglepődtem, bár azt már régen is tudtam, hogy érdekli az asztronómia. Miután körültekintően megnézte, így szólt:

-     Telihold az 10-e. –közölte magabiztosan Heloise. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Kifújtam a levegőt, amit addig benn tartottam, amíg kereste a választ. Majd hallottam, hogy megkordul a gyomra, mire én is ráeszméltem, hogy éhes vagyok.

-     Én már nagyon éhes vagyok. Te nem?- érdeklődött. Bólintottam. Majd Heloise-t követve átsétáltam az étkezőbe. Közbe álmélkodva figyeltem milyen légiesen, könnyeden lépdel át a szobán.

-     Már csak 3 nap és Alan ismét velünk lesz- gondoltam. Ez felvidított, de azért sóvárogva néztem Alan üres székét. Majd az éhségem elfeledtetett velem mindent, és neki láttam, hogy megtöltsem a hasamat. Ittam 2 csésze fekete teát és ettem hozzá pirítóst málna dzsemmel, épp a felénél tartottam a vacsorámnak, amikor valaki a nevemet kiabálta a bejárati ajtóból, Nathaniel hangja volt az. Ő volt az egyik legjobb barátom, ugyan 4 évvel idősebb volt nálam, de nagyon rendes srácnak tartotta mindenki. Kevés barátja volt, mert nem nagyon mozdul ki otthonából, a nagyszülei nevelték, mert az anyja és az apja meghalt egy balesetben, amikor ő 2 éves volt. Kedveltem őt, nem tagadom az évek során nagyon helyes fiú lett belőle.

-     Geraldine nyissa ki, kérem Nathaniel-nek!- szólaltam meg. Örültem, hogy látom, de nem értettem, hogy vacsoraidőben mit keres itt.

-     Elnézést kérek a zavarásért, de beszélnem kell Prue-val egy fontos ügyben. -mondta elszántan Nat.

-     Rendben.- egyeztem bele- de, előbb befejezem a vacsorámat.

Anyu is kedvelte Nathaniel-t ezért most is meghívta, vacsorázzon nálunk.

-     Ülj le közénk és egyél valamit.- invitálta anya Nathaniel-t.

-     Nem, köszönöm. Már vacsoráztam.- köszönte meg mosolyogva.

Pár perc alatt befejeztem az étkezést és bementünk a szobámba. Kíváncsi voltam nagyon miért jött.

-     Nos, mi az a fontos dolog, ami nem tűr halasztást?- érdeklődtem.

-     Senki nem hallhat minket?- kérdezte szokatlan nyugtalansággal. Értetlenül néztem rá, de azért válaszoltam. Csapódott a bejárati ajtó…

-     Anya most ment el dolgozni, Geraldine a mosókonyhába van lenn, Heloise ahogy hallom zuhanyozik, szóval nem hiszem, hogy bárki kihallgatna.- közöltem.

-     Remek. Csak azért kérdeztem, mert amit mondani fogok, az nagyon fontos lehet a nagybátyád számára, de nem kéne mindenkinek tudnia róla. Ma délután a szabó műhely előtt-, ahol dolgozom- megállt egy kocsi és Von Grossberg ezredes Leah kisasszonnyal szállt ki, majd nyakon csókolva őt, nagyon bensőségesen beszélgettek, bizonyára együtt vannak…. Gondoltam jó, ha majd Alan is értesül róla és lehetőleg nem egy idegentől –fejezte be a mondandóját Nat. Leesett az állam… szegény Alan.

-     Hát ez pazar. És mégis hogyan mondjam meg ezt Alan-nek? Sajnálom, de a szerelmed megcsal a hátad mögött, mert nem bírta ki 3 hónapig szerelmi kaland nélkül… így eléggé rosszul hangzik.

-     Valóban. De tudsz jobbat? Egy valamit nem értek, 3 hónap? Nem csak 2 hete van távol?

-     De igen. Viszont Leah is elutazott pár hónapra, néhány napja jött haza a bácsikájától azt hiszem.- fejtettem ki bővebben.

-     Így már érthető.- mondta egy kis biccentéssel Nat.

-     Nem tudom, hogyan mondjam meg neki. Igaz, hogy már nem szereti Leah-t, de ez akkor is egy nagyon kellemetlen szituáció.- keseregtem.

-     Meg fogod oldani. Ismerlek, jól ahogy a nagybátyádat is. Nagyon szeret téged és tudja, hogy segíteni akarsz csupán.- érvelt Nat. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Mindig meg tudott engem nyugtatni.

-     Rendben van, meggyőztél. Hamarosan érkezik, akkor majd elmondom neki,- felálltam, hogy kikísérjem az ajtóig- köszönöm, hogy szóltál!

-     Igazán nincs mit.- mondta mosolyogva és egy puszit nyomott az arcomra. Belepirultam, bár ő nem vette észre. Szerencsére.

-     Jó éjszakát! –mondtam kissé félszegen.

-     Neked is jó éjt!- búcsúzott el.

Miután becsuktam az ajtót arra gondoltam, hogy miért csak barátok vagyunk. Én soha nem mernék nála kezdeményezni, mert ha ő nem úgy érez, akkor örökre elveszítem. Ezernyi gondolattal a fejembe mentem aludni. Sokáig csak méláztam, filózgattam. Majd elnyomott az álom és alig vártam, hogy 10-e legyen.