4. fejezet

Hallgass a szívedre!

-     Gyere csak.- adott engedélyt egy lágy tónusú hang a belépésre. Heloise-nek kicsi, de világos szobája volt. A falak halvány rózsaszínben derengtek, mindent a szobában egy fajta nemes egyszerűség és női báj jellemzett. Az én szobám nap sárga és narancsszínben tündökölt és kissé tágasabb volt. Ott minden bohókás volt, vidám és kicsit elvont. Heloise szobájában a kedvencem egy rózsaszín teknősös nyaklánc volt, amit ő gyakran viselt. Most az éjjeli szekrényén egy kőtálban pihent épp. Leültem Heloise-sal szembe egy levendula színű puffra és rátértem a lényegre, nem volt szokásom kertelni.

-     Heloise, kérdezhetek valami személyeset?- tudakoltam a kelleténél nagyobb komolysággal.

-     Nagyon gyanús vagy te nekem. De halljuk a kérdést.- felelte kissé összeszűkült szemmel.

-     Ha tetszik neked Alan, akkor miért nem hagytad magad megcsókolni?- kérdeztem határozottan. Láttam, ahogy elkerekedik a szeme, és azt is, hogy habozik. Gondolom, latolgatta a lehetőségeit, hogy jó-e, ha őszinte velem. Általában az volt, így vártam türelemmel.

-     Én… te erről honnan tudsz?- nézett rám sandán.

-     Nem vetted észre, hogy én mindig mindenről tudok?- vágtam ki magam széles vigyorral az arcomon-, De nem válaszoltál a kérdésemre. Szóval tetszik neked?- szegeztem neki kicsit leegyszerűsítve a kérdést. Sóhajtott.

-     Nem tudom. Olyan mesébe illő ez az egész. Még sohasem voltam szerelmes, még magamnak se merem bevallani, de félek. Ezzel azt hiszem mindent el is, mondtam.- fejezte be kissé belepirulva a mondandójába. Ez megkönnyíti a dolgomat, gondoltam magamban. Így neki kezdtem késedelem nélkül a győzködésnek, amiben mindig nagyon ügyes voltam.

-     Heloise! Nem vagyok még nagy szakértő, de egy valamit tudok, hogy Alan-nél jobb partnert nem találsz. Nagyon ritkán adódik az életben olyan, hogy két ember megtalálja egymást és egymásba is szeretnek. Ti összeilletek ezt a vak is látja. Kell ennél több most őszintén?- mondtam el érveimet határozottan, mégis mosolyogva. Láttam, hogy megnyertem őt. Bár még össze kellett szednie magát.

-     Prue! Én…-sóhajtott- igazad lehet. Megyek, és tudtára adom az érzelmeimet, ha nem ájulok el közben. De teljesen biztos vagy mindebben?- kérdezte megerősítésre várva.

-     Igen, Heloise. Ugyanúgy érez irántad, mint te ő iránta. És egyébként nálad jobb nagynénit el se tudnék képzelni. Szóval mindent bele. Esetleg nézhetném, hogy mit fogsz tenni?- érdeklődtem kissé kuncogva. Szúrós tekintettel nézett rám, ezért hozzá tettem- csak költői kérdés volt, tényleg!- próbáltam őt is és magamat is meggyőzni. Átmentem a szobámba, hagytam, hogy összeszedje a gondolatait. Nyitva hagytam az ajtót, így hallottam, hogy hamarosan elindult. Kilopóztam én is a konyhába, láttam, hogy ott van Alan, ő nem vett észre engem, így az előszobán át közelítettem meg a nappalit. A három személyes ülőgarnitúra mögé bújtam, neki vetettem a hátamat és hallgatóztam. Lépések. Ruhasuhogások. Egy csók csattanó hangja. Ekkor kikukkantottam mi történik. Alan kérdő tekintettel nézett Heloise-re, de láttam a boldogságot az arcán.

-     A Pillangó kisasszonynak köszönje.- szólalt meg jókedvűen Heloise és felnevetett Alan-nel együtt. Biztos voltam benne, hogy Alan észrevette a rejtekhelyem…

-     Bújj elő te Édibogyó.- szólított. Én kuncogva előjöttem. Tudtam, hogy nem szid le egyikük se.

-     Akkor erre mondják, hogy happy end? –kérdeztem vigyorogva. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Alan még mindig Heloise dereka köré fonja a karját. Nagyon édesek voltak így együtt!

-     Részünkről igen. De részedről most jön a neheze. De ne aggódj, segítek, illetve segítünk.- nézett Heloise-re olyan szerelemmel, hogy szinte zavarba ejtő volt még látni is.

-     Nézzétek mit találtam.- lépett be a szobába anya egy papírral a kezében, ami elég réginek tűnt. Lent voltam a pincében és régi iratokat rendezgettem. És találtam egy régi nyugtát, pontosabban a másod példányát Lewis egyik régi adósságának. Lewis nem is az ezredesnek tartozott, hanem Nathaniel apjának, aki cserébe a kölcsönért a fia számára kérte a kezedet. Gondolom az ezredes annak idején úgy okoskodott, hogy mivel apád a háborúban van így nem szükséges igazolnia, hogy tényleg neki tartozott. Küldtem is neki egy üzenetet e miatt. Ettől függetlenül elmész a bálra, ha már van szép ruhád, és ha jól tudom a rég látott két barátnőid is, ott lesznek: Bess Tinyl és Kathleen Eldesteen.- ért a mondandója végére mosolyogva anya. Mind a négyen felvidultunk.

-     Nos, Alan. Mégis csak happy end lesz nekem is. Tarthatunk kettős esküvőt?- kérdezte vigyorogva.

-     Persze Pillangó kisasszony!- felelte kórusban Alan és Heloise. Mind elnevettük magunkat. E tényeknek a fényében kezdtem készülni a bálra. Heloise segített nekem. Tetszett a pici csigákból álló hajkoronám és az enyhe sminkem. Minden tökéletes volt. Alan is igazán elegánsan festett.

-     Nagyon csinos vagy kicsim. Te is nagyon jól nézel ki Alan.- mondott véleményt anya.- De ezzel a kettős esküvővel meg kéne várni apádat is, ugyanis a másik hírem, hogy 1 hét múlva hazajön, üzent az egyik bajtársával. De most már menjetek, jó szórakozást!- búcsúzott tőlünk anya. Csak néhány utcányira volt az ezredes kúriája, így hamar odaértünk. Az odavezető úton Alan nem győzött faggatni, hogyan győztem meg ilyen gyorsan Heloise-t. Én mindent elmeséltem neki, úgy ahogy történt. Hálás volt, láttam rajta. Én, pedig örültem, hogy segíthettem neki és Heloise-nek. A kúria elé érve adott nekem egy puszit a homlokomra. Tudtam, hogy mihelyt belépünk a bálterembe, külön kell lennünk, nehogy az ezredes meg sejtse, hogy Alan is itt van. Nem igazán szerette Alan-t és ez kölcsönös volt. A bálterem csupa pompa és csillogás volt, bizonyára XVI. századi építmény lehetett, mert a barokk-kor tipikus jegyeit hozta. Gondolok ez alatt a túldíszítettségre, a monumentalitásra, a terem belmagassága körülbelül 6-7 méter lehetett, ami szintén a kor sajátossága volt. Hatalmas csillárok függtek a mennyezetről. Káprázatos volt a látvány, de hamar abbahagytam az álmélkodás, mert belegondoltam, hogy mi vár rám még az este folyamán. Viszont a két barátnőm is eszembe jutott Bess és Kathleen, így elkezdtem megkeresni őket. Nem telt bele sok idő, mert Bess jellegzetes nevetése felhívta a figyelmemet. A terem egyik sarkában állt Kathleen, Liam és Kevin társaságában. Bess egy aranysárga ruhát viselt, sárga virágok voltak a fekete hajába tűzve. Kathleen-en egy királykék ruha volt, az ő szőke haja tele volt kék gyöngyökkel. Mindketten igazán csinosak voltak. Kevin Risky egy jóképű, sármos fiú volt, 19 éves múlt, akárcsak Bess. Neki világosbarna haja volt, mindig elegánsan nézett ki, szeretett kockáztatni, akármiről is volt szó. Liam-nak fekete haja volt, ő maga volt a hűvös nyugalom, tipikus angol fiú volt, mégis kellemesen éreztem magam mindig a társaságában, ő 25 éves volt, legalábbis elmúlt már 24. Csak Nathaniel hiányzott, de neki sajnos a nagyszüleivel kellett ma foglalkoznia. Így öten beszélgettünk, néha láttam Alan-t, ahogy engem figyel, egy alkalommal széleset mosolyogtunk egymásra. Bess-t és Kathleen-t félrehívtam amolyan női csevelyre. Egyikőnk sem akart egy nála 30-40 évvel idősebb férfihez hozzá menni, így elterveztük, hogy saját kezünkbe vesszük a dolgokat. Nekem ma volt itt az ellenállás ideje, Bess-nek és Kathleen-nek még volt több mint fél éve. Kiterveltük, hogy ha elég aláírást szerzünk, akkor eltöröltetjük azt az íratlan törvényt, hogy a fiatal lányokat vénemberekhez adják feleségül 14 és 20 éves koruk között. Már csak Angliában volt ez a szokás, más ország sokkal modernebben gondolkodott, mások voltak a nézeteik. Így a bálon elkezdtünk a velünk, egykorúakkal erről beszélni. Sajnos egy óra elteltével összetalálkoztam Flatterius úrral, az ezredes bizalmasával, aki az ezredeshez akart vinni engem.

-     Szóljatok Alan-nek, hogy az ezredes hívatott engem. Siessetek.- súgtam oda feszülten Bess-nek és Leen-nek. Ők azonnal a fiúkhoz mentek és nekik is elmondták, így négyen reméltem, hogy hamar megtalálják Alan-t. Közben odaértünk a vén ezredeshez, fel voltam készülve bármire.

-     Ó, Shineel kisasszony! Micsoda öröm, hogy újra látom.- fogott bele mondandójába mézes mázosan az ezredes. Azonnal észrevettem, hogy csak megjátszott udvariassággal fordul felém. Főként az árulkodott erről, hogy kéj és vágy égett a szemében.

-     Valóban? Én valamiért émelygést érzek, ha magát látom.- közöltem nem kevés undorral.

-     Micsoda humora van kegyednek. Jöjjön, foglaljon helyet az asztalomnál.- felém nyújtotta aszott kezét.

-     Inkább nem köszönöm.- fintorodtam el. Alig várom, hogy vége legyen ennek.

-     Ugyan, ne csacsiskodjon. Nézze, itt jön Flatterius úr is.- mutatott felé az ezredes, majd megragadta a kezemet és az asztal felé vezetett. Közben egy paravánt húzott két szolga az asztalunk köré. Kezdtem gyanakodni és kicsit félni.

-     Remek, itt a talpnyaló szolgája is megint.- mondtam alig hallhatóan.

-     Parancsol kisasszony?- érdeklődött az ezredes, már kicsit nagyot hallott, bár 53 évesen ez nem volt meglepő. Egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy türtőztetni tudja majd magát. Közelebb húzódott hozzám.

-     Csak azt mondtam, hogy örülök, hogy látom Flatterius urat.- feleltem és próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra. Nem igazán sikerült. Megcsapott az ezredes kölniének szaga és tudtam, most már túl közel van.

-     Hagyjuk a formaságokat. Ma bejelentem, hogy a feleségem lesz.  Alig várom, hogy az ágyamba feküdjön.- miután ezt kimondta egyik kezét szorosan a derekamra tette, a másikkal belemarkolt a fenekembe. Az udvariaskodásnak nyoma se volt már. Mindenféle undorító dolgot suttogott a fülembe, már nem akartam mást csak menekülni. Próbáltam eltolni magamtól.

-     Én nem várom! Hagyjon békén maga vén szatír!- mondtam és még kétségbe esettebben próbáltam eltolni őt magamtól. Megfogta az arcomat, satuként szorított és egyre közelebb került az arca az enyémhez, erre én habozás nélkül pofon vágtam amilyen erősen csak bírtam. Ez megtette a hatását. Elengedett, de megrökönyödött képpel nézett rám.

-     Mit képzel kisasszony?- kérdezte szinte dühösen.

-     Nem megyek magához feleségül. Mást szeretek!- ezzel a mondattal felálltam és indulni készültem.

-     Nekem ígérte az apja! Nincs választása.- majd ő is felállt.

-     De igenis van.- elindultam a paraván széle felé, de Flatterius utánam nyúlt, megfogta a karomat, nekem nem is kellett több, ahogy a torkomon kifért kiabáltam- Alaaaan! Alaaaan! Egy csattanást hallottam, Alan felborította a paravánt és Flatterius arcába vágta az öklét. Ő azonnal neki esett az asztalnak. Az ezredes Alan-nek akart menni, de ő megelőzte és az ezredes neki csapódott a falnak.

-     Hagyja békén Prue-t, maga utolsó kéjsóvár csaló. Egy ujjal ne merjen hozzáérni, megértette?- tajtékzott Alan. Még soha nem láttam őt ilyennek. Védelmezően átkarolt és magához szorított.

-     Kinek képzeli magát, hogy csakígy beront ide. Semmi köze hozzá, hogy mit teszek a kisasszonnyal.- mondta prüszkölve a dühtől az ezredes. Azonban ezzel melléfogott, rossz magyarázat volt.

-     Amíg én vagyok a nagybátyja, addig igenis van! Ellenkezőleg, magának nincs köze hozzá. Ugyanis, aljas módon ellopta a sógorom egyik kifizetett adósságának nyugtáját, hogy azt higgyük Lewis a kölcsönért cserébe magának ígérte Prue-t. De az én drága nővérem megtalálta ennek másolatát, amin John Parfait neve áll. Vagyis kiderült az igazság. – fejezte be Alan.- Gyere Prue. Itt nincs többé keresnivalónk. Majd mindketten sarkon fordultunk és kisiettünk a teremből. Futólag odaintettem Bess-nek és Kathleen-nek, akik döbbent arccal néztek ránk, majd vissza se tekintettem és örültem, hogy ismét az éjszakában lépdelhettem Alan oldalán. Ahogy haza felé sétáltunk kissé még ingerültnek tűnt, de én megsimogattam a karját, amire ő megfogta a kezemet és adott rá egy puszit. Szerettem ezeket a gesztusokat tőle, annyira közel éreztem ilyenkor magamhoz, nagyon örültem, hogy ő velem volt és hogy a nagybátyámnak tudhattam őt. Én voltam a bolondos kishúga, akin sokszor kellett segíteni, és aki sokat segített az ő szeretett nagybátyjának. Beléptünk az ajtón és azonnal megláttam Heloise-t.

-     Minden rendben ment?- kérdezte aggódva. Rámosolyogtam, ő halványan viszonozta.

-     Azt hiszem.  Remélem az ezredes egy életre, megjegyezte, hogy ne nyúljon Prue-hoz többé. –mondta kissé még ingerülten Alan. Megszorította a vállaimat, majd váltott egy csókot Heloise-sel. Én jobbnak láttam, ha megyek. Úgyis nagyon elfáradtam.

-     Megyek, átöltözöm.- közöltem, majd megszagolva a ruhámat hozzá tettem- és lemosom magamról az ezredes szagát örökre. Megöleltem mindkettőjüket és mentem a dolgomra. Végülis örültem ennek a napnak. A közben járásommal összejött Heloise és Alan, találkoztam a barátnőimmel és kiderült, hogy hivatalosan is Nathaniel-nek szánt a sors. Ennél jobb nem is lehetett volna, így jókedvűen bújtam ágyba, és azon gondolkodtam, mit hoz majd a holnap, amíg el nem aludtam.