6. fejezet

Különbség?!

Másnap reggel ébredés után a tegnap sötét emlékei már csak ködösen rémlettek az emlékeimben. Tiszta lappal, kipihenten és kedélyesen ébredtem, még tegnapi határozott döntésemet véghez akartam vinni, amint lehet. Reggeli után a nappaliban apám éppen olvasott. Ez tökéletes alkalom volt számomra, hogy beszéljek vele. Így vettem egy nagy levegőt és igyekeztem komoly és lényegre törő lenni. Leültem a vele szembe lévő fotelba.

- Apám, beszélnünk kell.- kezdtem bele.

- Hallgatlak Prue.- reagált apám, bár nem nézett fel az újságból.

- Nathaniel Parfairt-ről lenne szó.- vágtam a közepébe. Erre a mondatra már letette az újságot és komoran rám meredt.

- Ezt már tegnap megbeszéltük Prudence!- közölte velem közönyösen.

-Nem, ez nem igaz. Te hoztál egy elhamarkodott döntést, ami nem volt helyes.- válaszoltam elszántan. Tudtam, hogy ettől felbőszül, de nem nagyon érdekelt.

- Milyen jogon bírálod te fölül az én döntéseimet?! Csak egy kölyök vagy!- mondta miközben az asztalra csapott.

- Látod apa, ebben is tévedsz. Már régen nem vagyok az a naív kislány, aki akkor voltam, amikor elmentél. Felnőttem és tudom, hogy hibás döntést hoztál.- közöltem a tényt. Valami megmagyarázhatatlan erő hajtott a célom felé, éreztem, hogy segítenek Fentről.

- Ebből elég volt! Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni az arcátlanságodat! Eredj a szobádba!- parancsolt rám, mint régen.

- Pedig végig fogsz hallgatni. Túl sokszor hallottam már ezt a mondatot tőled és soha nem tettem ellene semmit, de most fogok. Mert a boldogásom a tét...- mondtam farkasszemet nézve vele. Csendben néztük egymást, majd ismét megszólaltam: - Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem: Összetartozunk. Hová lett az az ember??- vártam a választ szomorú arccal. Apán látszott, hogy elgondolkodott, már nem éreztem rajta a dühöt és az ellenállást. Tudtam, hogy hamarosan megenyhül. Vártam.

- De ők...- közbe vágtam, mielőtt még bármit mondhatott volna, amivel elront mindent.

- Ők?! Mi!!! Nézz rájuk, egyek vagyunk. Vagy te talán látsz valami különbséget?- néztem rá, miközben előhúztam a zsebemből pár fényképet, amit reggeli előtt kerestem meg. Az egyik képen mi hárman voltunk: apa, anya és én, amikor én 7-8 éves lehettem, másikon pedig Nat és a nagycsalád a nagyszülőkkel kiegészülve. Elmeregve nézte a két képet, éreztem, hogy megnyertem őt.

- Soha nem kértem tőled semmit. Most egy valamit szeretnék...ismerd meg Nathaniel-t és úgy dönts. Nem fogsz csalódni benne! És még valami...szeretném, ha ismét a régi lennél. Én azt az apát szerettem mindig!- fejezte be a mondatomat és ezzel kimentem a nappaliból magára hagyva apámat a gondolatai sűrűjében. A folyosóról hallottam, hogy anya el kezd beszélgetni apával.

- Igazán bölcs leány lett. Már nem kisgyerek többé, ugye?-szólt beletörődve apám.

- Valóban.- helyeselt anyám.

- Tényleg olyan rendes az a fiú?- érdeklődött apám. Én csendben elmosolyodtam.

- Én kedvelem. És a lányunk pedig nagyon szereti! Adj neki egy esélyt!- kérte anyám. Apám felsóhajtott.

- Rendben. Valamikor a napokban jöjjön el hozzánk ebédre. Azt hiszem, ma hamarabb lefekszem.- mondta apám és nagyot nyikordult a kanapé, majd léptek hallatszottak. Én gyorsan beiszkoltam a szobámba és átkopogtam a falon először Heloise-nak, majd Alan-nek. Mindketten egy percen belül az ágyam szélén ültek és vártuk anyát, mert tudtam, hogy nem állja meg, hogy el ne újságolja a jó hírt.

- Prue, kicsim! Jó hírem van. Apád beadta a derekát. Hívd meg valamelyik nap Nathanielt ebédre, rendben?!- közölte mosolyogva anya. Bólintottam széles vigyorral, majd miután kiment az ajtón Alan hozzámfordult.

- Kíváncsi lennék hogyan csináltad.- szólt hozzám.

- Fogalmazzunk úgy, hogy megtaláltam a gyengepontját. Meg hát jó szónok is vagyok...- mondtam önelégült mosollyal.

- És persze nagyon szerény is vagy.- egészítette ki Heloise viccesen.

-Hát persze, ez csak természetes.- kontráztam rá az irónikus megjegyzésre.

- Ne haragudj Prue, de nekem van egy kis dolgom, szóval megyek dolgozni.- szólalt meg Alan. Mosolyogva biccentettem és megöleltem. Heloise még egy kicsit ott maradt velem és kitaláltuk, hogy menjek ma el Nathaniel-hez és mondjam el neki, hogy holnapután jöjjön el hozzánk ebédre. Ezt jó ötletnek tartottam, szóval vettem is a kardigánomat és kiléptem a kissé nyirkos áprilisi időbe. Sétálva Nathanielék felé azon járt az eszem, hogy vajon a tegnapot hogyan magyarázom el neki. Biztos nagyon rosszul esett neki, ahogy apám beszélt a nagymamájáról...Mire odaértem a házuk elé a nyirkos és kicsit ködös időtől hullámos lett a hajam. Becsengettem. Nathaniel nyitott ajtót és meglepve, de örömmel üdvüzölt.

- Szervusz Prue! Hát te mi járatban erre?- érdeklődött Nat.

- Szia, Nat! Szeretnék veled beszélni. Van egy jó hírem.- feleltem mosolyogva.

Visszalépett a szürke pulóveréért, amit annyira szerettem rajta és lépést tartva velem elindultunk a parkba. Közben elkezdtünk beszélgetni.

- Figyelj, Nat. Ne haragudj a tegnapiért, nem gondoltam, hogy apa még mindig ennyire ellenségesen gondolkodik arról, aki nem olyan, mint ő. Minket is váratlanul ért...- mondtam szabadkozva.

- Nem kell magyarázkodnod Prue. Túl tettem magam a tegnapon.- szólt Nat és megsimította a arcomat, majd egy finom mozdulattal megállított, hogy szembefordulhasson velem. Mélyen a szemembe nézett, elolvadtam a gyönyörű smaragd színű szemeitől. Átfogta a derekamat és gyengéden magához húzott, majd ezt súgta a fülembe:- Bármit elviselek addig, míg mellettem vagy. És nem hagyva, hogy feleljek rá, máris ajkai az enyémeken voltak. Hosszan és édesen csókolt, nem telt bele sok idő, kezeim a hajába túrtak, közelebb húztam magamhoz, ő is így tett, fantasztikus érzés volt szinte eggyé válni vele. Majd mindketten engedtünk a szorításon és abba hagytuk a csókolózást...mintha olvasott volna a gondolataimban, hogy valamit el kell neki mondanom. Magától értetődően kézen fogott, fürkészte arcomat és várt.

- Ma délelőtt beszéltem apámmal. Úgy érzetem közölnöm kell vele, hogy már nem ő az egyetlen, aki irányíthatja a sorsomat és éppen ideje, hogy teret engedjen nekem illetve nekünk.  Így egy kis beszélgetés után velem és anyámmal, beadta a derekát. Vagyis holnapután várunk téged ebédre. Van kedved eljönni?- kérdeztem sugárzó mosollyal. Nat persze örült a hírnek és megígérte, hogy eljön. Körülbelül egy órán keresztül sétáltunk, majd megunva ezt, elmentünk ahhoz a fához, ahol először találkoztunk. Egy hatalmas girbe-gurba fa volt, nem tudom, hogy milyen fajta. Vastag lehajló ágai voltak és gyönyörű virágokat hozott minden májusban. Már lehetett látni a pici zöld bimbókat, amint a szél hintáztatta őket. Leültünk az árnyékába egymással szembe. Ő engem nézett, én őt. Már ismertük egymás minden apró rezdülését, hiszen már több éve jó barátok voltunk és amióta egy párt alkottunk még inkább egymásra hangolódtunk, de mégis mindig sikerült valami újat felfedeznünk a másikban. Egyik kezem a kezében pihent, a másikkal az arca vonalát rajzoltam körbe, amikor az ajkaihoz értem belepuszilt a tenyerembe és másik kezével ott tartotta.

- Egy valóságos tünemény vagy. - szólalt meg lágyan. Rámosolyogtam és a mellére hajtottam a fejemet. Magához ölelt és így ültünk egy darabig, figyeltük egymás légzését. Majd mindketten éreztük, hogy indulnom kell haza. Kezeivel az arcomat maga felé vonta és gyors, apró pici csókokkal árasztotta el az ajkaimat, végül egy hosszabb következett, melyben benne volt minden vágy és szenvedély. A szívem gyorsabban kezdett dobogni és nem akartam őt elengedni. Végül egy kis kuncogás kíséretében válaszul a felhevült arcomra eltolt magától és megfogva kezeimet felhúzott a földről. Elindultunk haza, a ház előtt már nagyon óvatosak voltunk, de egy hirtelen ötlettől vezérelve a hátsó kerten át közelítettük meg a házat. A teraszon megálltunk egy rövid, búcsúcsókot váltottunk, majd Nat kisétált az utcára, én addig néztem utána, amíg el nem nyelte a fátyolos köd. Talán még tovább is. Sóhajtottam, majd bementem a nappaliba, ránéztem az órára: fél 7. Hú, de elszaladt ez a délután, úgy tűnik elvesztem az időérzékemet, ha Nathaniellel vagyok. Bementem a konyhába és megkértem Geraldine-t, hogy készítsen nekem egy omlettet és tejeskávét. Egyébként a házvezetőnőnk ritkábban mutatkozott, mióta apa hazajött, kicsit tartott a családfőtől, bár nem volt rá oka... 10 perc múlva az asztalnál ültem az ebédlőben és jó ízűen ettem a vacsorámat. Kíváncsi voltam hol van a ház több tagja, olyan volt mintha csak én és Geraldine lennénk itthon. Miután befejeztem az étkezést elindultam megkeresni a többieket. Apámat a dolgozó szobájába találtam, anyu a szobájában olvasott valami Hemingway könyvet, Heloise egyik ruhájára varrt új gombot. Ott maradtam vele.

- Hol van Alan?- kérdeztem. Felnézett a varrásból.

-  Még mindig a városban. Az esküvővel kapcsolatos teendőket intézi. - válaszolt ismét belemélyedve a munkájába.

- Mikor ment el?- szegeztem neki ismét egy kérdést.

- Nem sokkal az után, hogy te elindultál itthonról. Olyan fél 12 tájékában. - szólalt meg ismét. Az már elég régen volt...akkor hamarosan itt kell lennie.

- Ühüm.- konstatáltam. Körülnéztem a szobában és a szemem megakadt egy félig letakart festővásznon. Kíváncsi lettem.

- Az meg micsoda Heloise?- mutattam rá. Ő épp végzett a varrással, így miután eltette a ruhát felelt a kérdésemre.

- Ez egy ajándék lesz Alan-nek. Megmutassam?- kérdezte mosolyogva.

- Hát persze. Látni szeretném.- bólogattam lelkesen. Lehúzta a hófehér lepelt és egy precízen kidolgozott festményt láttam. Egy tengerpartot ábrázolt egy Holdfényes éjszakán csillagokkal ékesített ég alatt. Nagyon tetszett.

- Ez valami káprázatos, csodálatosan festessz!- mondtam el a véleményemet.

- Szerinted tetszik majd neki is?- érdeklődött mohón.

- Biztosan! De hiszen te is tudod mennyire szereti a csillagos éjszakát, szerintem ez majd mindig Rád fogja emlékeztetni és a teraszon töltött estékre.- válaszoltam széles vigyorral. Végül Heloise ismét elrejtette a lepel alá a képet.

- Megyek és kitalálok én is valamit Alan-nek. Kedvet kaptam az alkotáshoz.- szóltam mosolyogva, majd kisétáltam Heloise szobájából, aki dúdolva pakolgatott tovább a szobájában. Eszembe jutott egy dallam részlet, elkezdtem írni, ez jó lesz Alan-nek. Majd elénekelem neki. Befejezve a dalszöveg írását gondoltam elmegyek zuhanyozni. Mire végeztem a fürdőszobában Alan is megérkezett, beköszöntem neki, majd visszamentem a szobámba. Írogattam még egy kicsit, meg rajzolgattam, majd ránézve az órára láttam, hogy már 11 óra, de még mindig nem vagyok álmos, így mivel jobb dolgom nem volt elsétáltam a teraszra néző ablakhoz, kíváncsi voltam, hogy megint kinn ül-e Heloise és Alan.

Heloise kinn ült egy bögrével a kezében, majd pár perc múlva Alan is csatlakozott hozzá. Hallgatóztam.

- Nem tudsz aludni?- kérdezte Alan.

- Nem igazán. És te?- érdeklődött Heloise is.

- Nekem se megy ma az elalvás. Meg egyébként is szeretem a csillagos éjszakákat...- mondta elmerengve Alan.

- Régen volt ilyen tiszta az ég. Olyan szép.- szólalt meg Heloise.

- Valóban...Tudod, örülök, hogy régebben Prue felbátorított, hogy kezdeményezzek nálad.- mondta Alan furcsa hangon.

- Még hogy téged? Azt hittem neked nincs rá szükséged...- reagált döbbenten Heloise.

- Pedig nagyon kellett a lökés. Hiába, csoda egy bogár ez a lány.- mosolygott Alan.

- Valami olyasmi. El tudom képzelni, hogy most is hallgatózik.- nézett körbe somolyogva Heloise. Alan is így tett majd felnevettek mindketten.

- Úgy tűnik, egyedül vagyunk.- szólt vágyakozva Alan. Majd átkarolta Heloise-t, aki Alan vállára hajtotta a fejét.

- Bárcsak így maradhatnánk örökre, olyan mesébe illő ez az egész.- sóhajtott Heloise.

- Ez nem mese, hanem valóság. De én se hinném el, ha nem lennél most a karjaimban.- mondta lágyan Alan. Szótlanul nézték a csillagokat, majd néhány perc múlva Heloise elaludt, Alan pedig óvatosan az ölében vitte ágyba őt. Én is jobbnak láttam végre lefeküdni, későre járt. Hamar elnyomott az álom. Másnapkésőn keltem, már 10 óra is elmúlt, Heloise éppen a frissen vasalt ruhákat hajtogatta Geraldine-nal együtt. Alan meg újságot olvasott. Én lehuppantam egy fotelba és elkezdtem olvasni ötödször is a kedvenc könyvemet A manderley ház asszonyát, amit egy évvel ezelőtt kaptam Alan-től. Ebéd után Alan, Heloise és én elmentünk a közeli dombokra sárkányt eregetni, vittünk magunkkal egy kis kosarat és plédet is. Úgy terveztük, hogy piknikezünk is illetve itt esszük meg az uzsonnát. Nagyon klasszul éreztem magamat. Alan és Heloise is jól szórakozott és öröm volt őket nézni, amint önfeledten nevetnek és incselkednek egymással, mint két kis gyerek. Ez egy tökéletes délután volt, majd visszaindultunk a házba 5 óra körül, nagyjából 40 perc múlva otthon voltunk. Anya fogadott minket.

- Na, hogy éreztétek magatokat?- érdeklődött.

- Szuper volt. - válaszoltam kurtán. Kellemesen el voltam fáradva.

- Igen, remekül éreztük magunkat és gyönyörű időnk is volt.- fejtette ki Alan. Vacsora urán hamar ágyba bújtam, kicsit még olvastam, épp a kedvenc részemnél tartottam a könyvben, amikor Nathaniel bukkant fel a szobámban.

- Szent egek! Te meg mit csinálsz?- kérdeztem rémülten.

- Hozzád jöttem. Hiányoztál!- felelte. Rámosolyogtam.

- Láttad Heloise-t és Alan-t a teraszon? Úgy rémlett, mintha beszélgetést hallottam volna. Olyan édesek.- mondtam neki ártatlanul.

- Ejnye, Pillangókisasszony, már megint hallgatózott?! Ezért meg kell hogy bűntessem.- viccelődött Nat. Majd mellém feküdt, oldalára fordulva farkasszemet nézett velem, és lassan szinte már fájdalmasan csiga tempóval közelített felém. Ajkunk lágyan összeért...ha rajtam múlt volna azzal töltöttem volna az időmet, hogy vele csókolózom állandóan...!

- Ilyen bűntetést bármikor elfogadok.- mondtam és játékosan belepusziltam a nyakába. Majd hanyat löktem az ágyon és teljes súlyommal ránehezedtem.

- Szabadon foglak.- válaszolt egy félmosollyal.

- Közlöm, hogy legyőztelek.- nevettem önfeledten, mint egy kis gyerek, aki éppen most bírkózta le a legnagyobb medvét. Velem együtt nevetett, majd átfordultunk, most ő volt felül,  karjaival tartotta magát, de épp csak annyira, hogy ne legyen nekem nehéz, egyébként minden porcikája hozzám simult. Sóhajtott, és legördült mellém. Tudtam, hogy mire gondol...én is szerettem volna már.

- Tudod, hogy csak az esküvő után szabad.- bújtam oda hozzá.

- Persze. Csak tudod ilyenkor nehéz kontrollálnom magamat, amikor olyan csábítóan szép vagy.- mutatott végig rajtam. Elmosolyodtam, de ásításban végződött. Felkelt az ágyról.

- Azt hiszem ideje mennem. Holnap találkozunk.- búcsúzott. Én durcásan néztem rá, majd kuncogva a fülembe súgta: - Tudod, hogy milyen vonzó vagy, amikor megsértődsz?!- szólalt meg és éhesen elkezdte csókolni a nyakamat, darabosan vedtem a levegőt és szorosan hozzásimultam, ajkai felfelé kúsztak, míg az ajkunk össze nem ért. Mohón elkezdett csókolni, élveztem nagyon, de tudtam, ha most nem állítom le, akkor ebből még "baj" lesz. Így eltoltam magamtól és csak a szememmel figyelmeztettem, hogy elég. Megértette, megsímogatta az arcomat és máris kilépett az ablakon...még szerencse, hogy a földszinten van a szobám. Ezekután nehezen tudtam elaludni, de azért sikerült és igazán édes álmaim voltak azon az éjszakán.