Egy történet ihlette esszé:

 Tudjuk, valójában mitől félünk? És miért? Tudjuk-e mi zajlik körülöttünk vagy csak az orrunk hegyéig látunk? Ha elég mélyre jutsz az önismeretedben, akkor megtudod. Bár lehet, ez sem elég.

Olyan dolgokat mond J. D. Salinger történetében a kis Teddy, amit csak egy bölcs, öreg lélek tudhat, aki már több százszor született új testbe. Kilóg az emberek közül, mert a koránál sokkal értelmesebb, érettebb, mondhatni beletartozik a zseni kategóriába.

A környezete azért tartja csodabogárnak, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amivel más azért nem, mert vagy félelmet kelt benne az ismeretlen, vagy mivel nem tudja megmagyarázni a nem logikán alapuló állításokat, így marhaságnak tartja az egészet. Hányan vannak így vele manapság is?!

Vannak olyanok, akik a spiritualitást humbugnak tartják, esetleg viccesnek vagy épp félelmetesnek. Ez is csak azt igazolja, hogy előítéletekkel vannak tele az emberek. Sajnos ez alól senki sem kivétel, bár tudatosan lehet azon dolgozni, hogy minél kevesebb előítélettel viszonyuljunk a környezetünkhöz.

A pánik, a félelem az, ami elől menekülnek az emberek, de akármennyire menekülnek, mindig rájuk talál, mert egyik sem látja, hogy a saját világának rabja. A történet egy részében a halál iránti félelem kerül előtérbe, ráadásul olyan emberekben kelt félelmet a világ egyik legtermészetesebb dolga, akik állítólag okosabbak az átlagnál és sokan felnéznek rájuk. Professzorok és tudósok... az átlagember bizonyára azt gondolja: „Ha még ők is félnek, akkor biztos, hogy borzalmas dolog és nem lehet ellene tenni.” Nem, valóban nem lehet, de nem is kell. Hisz ez az élet rendje. Néha jó, ha az ember sodródik az árral, vagy csak úgy létezik. Manapság az élet rohanásból áll, senkinek egy szabad perce sincs, mert mindannyian tenni akarnak valamit.

Könyörgöm, miért akar mindig mindenki tenni valamit? Miért nem tudtok megállni, csak egy kis időre és észrevenni, hogy milyen szépek a virágzó fák, vagy milyen aranyos kutya sétál a gazdája mellett, vagy milyen kellemes a lágy, tavaszi szellő? Tényleg annyira nehéz lenne?! Vegyül például azt a professzort, aki Teddy-től kérdezi, hogy mikor és hol fog meghalni, mert ha tudja, akkor másképpen rendezi az életét és másfajta célokat tűz ki.

Rövid életem során számtalanszor elgondolkodtam azon, –főleg az utóbbi pár évben- hogy lenne-e valami, amit másképp csinálnék, ha tudnám, hogy pár nap múlva meghalok. Mikor megszületett bennem a válasz, akkor nem csak egyszerűen nyugtáztam magamban, hogy rendben, majd ha tényleg így alakul, akkor megteszem, hanem azonnal tettem azt, ami a fejemben volt, példának okáért: felhívtam azt az ismerősömet, akivel régen beszéltem vagy elmondtam a szüleimnek, hogy szeretem őket. Mert rövid az élet, és ha most ebben a pillanatban úgy érzed nem jó így, akkor változtass! Ne csak próbálgasd, hanem tedd is meg, mert nem tudhatod lesz-e még rá alkalmad. Erről eszembe jut egy Mark Twain idézet: „Húsz év múlva jobban fog fájni az, amit nem elmulasztottál megtenni, mint amit rosszul csináltál.”

Teddy szerintem azért nem mondta meg a professzornak, hogy mikor hal meg, mert akkor nem ugyanazokkal a tapasztalatokkal távozik az élők közül, akkor szinte a „szájába adja”, hogy mi a fontossági sorrend, ha csak ennyi vagy annyi napja van hátra. De azzal, hogy elhallgatta a választ, arra készteti, hogy saját maga állítsa fel a fontossági sorrendet, abban az esetben is, ha nincs tétje, azaz nem tudja a halála napját. Hiszen az életben mindenki a saját hibáit követi el, mert abból tanul, hagyni kell, hogy ezt megtegye, ezért jó, hogy tudatlanok vagyunk, és nem vagyunk tisztába azzal mi a sorsunk. Felesleges hónapokra lebontottan tervezni az életünket, mert minél pontosabban tervezel, annál keményebben talál el a végzet.

Sokszor hallottam tanácsként, hogy elég, ha csak a pillanatnak élünk, nincs szükségünk semmi másra, csupán az „akkor és ott” élményére. Gondoljunk csak bele, ha egy múló pillanatban nem tudunk örülni vagy megélni teljes mértékben az érzéseinket, akkor hogyan várjuk el, hogy az életünk teljes és érzelem gazdag legyen?

Az érzelemről, mint olyan a történetben is szó esik. No, nem arról a fajtáról, ami olyannyira magával ragadja az embert, hogy másra már nem is tud összpontosítani, mert az érzelmek rabjává válik. Erről beszél Teddy is, amikor a szentimentális szeretetről mond véleményt. Az emberek többsége, aki vallásos, bele esik abba a hibába, hogy Istent bálványozó, túláradó szeretettel szereti, és nem látja már a valóságot, mert felépíti a maga szentimentális világát, ami a börtöne lesz. Egy olyan „rózsaszín szemüveg”, amit nem képes levenni, mert nem is tudja, hogy rajta van. A magam részéről nekem is van egy szentimentális világom, amibe szeretek néha létezni, de mellette látom a valóságot is, ami nem is annyira borzalmas, ha megtalálja az ember az egyensúlyt és a mindennapokban a szépet.

Az érzelmek ellentéte a mai materialista világgal szorosan összekapcsolódó logika. Teddy álláspontján vagyok én is, mert a logikát az emberiségnek „ki kellene hánynia”. Igaz, hogy a mostani eltorzult világunkban szükség van logikára, mert ez az a bizonyos kapaszkodó, amit az emberek nagy része használ, mert kell nekik egy biztos pont. Félnek attól, ami megmagyarázhatatlan, attól, ami nem véges, ami nem behatárolható. Nap, mint nap tapasztalhatjuk ezt. Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel, aki nem meri kimutatni az érzéseit, mert fél, hogy nem tudja majd őket irányítani, s fél, hogy szabadjára engedje azokat, mert attól is retteg, hogy sebezhetővé válik, hogy kigúnyolják, kiközösítik. Mondjuk ki: gyáva.

Pedig a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a döntés, hogy van, ami fontosabb a félelemnél. Senki, így a bátrak sem élnek örökké, de az, aki óvatos és a csigaházába bújik, egyáltalán nem él. Teddy-től mindannyian tanulhatnánk, hiszen ő nem fél, mert természetesnek veszi a halált is, meglátja azt, ami szép, keresi és ez által meg is találja az apró csodákat, érdekes dolgokat, mondjuk a narancshéjakat a vízen. Ő nem csak nézi, de látja is, ami körülötte zajlik. Sokan csak bámulnak bele a nagyvilágba és csodálkoznak azon, hogy az élet pici csodáit nem veszik észre. Amikor pici csodáról beszélek, tényleg arra is gondolok. Reményik Sándor Csendes csodák című versének egy szakasza talán szemlélteti, mit értek ez alatt:

Tedd a kezedet a szívedre,

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

            Teddy története tanulságos. Figyelemreméltó, hogy egy kisfiú mutat nekünk példát arra, hogyan kellene élni az életet. Szereti a szüleit, akik nem értik meg őt, a húgát is, aki szeretetét nem viszonozza. Képes az önzetlen szeretetre, amiről más még csak nem is hallott. Ez a szeretet feltétel nélküli, nem azért szeret, mert elvár valamit vagy, mert érdeke fűződik hozzá. Szeret, mert szeret. Nincs szüksége semmilyen indokra.

Müller Péter szépen fogalmazza meg: „Nem azért szeretünk valakit, mert csúnya, buta, gonosz, zsörtölődő, hanem azért mert okos, szép, kedves, vidám, mert ha szeretünk valakit, akkor „felfelé” nézünk rá, minőségileg többnek látjuk őt.” 

            Én is csodabogárnak számítok a korosztályomban, mert más véleményem van a világról, mert, ahogy Teddy-nek, úgy nekem is fontos része az életemnek a spiritualitás.

„I am what I am, someone has to be.”

(Vagyok, ami vagyok, mert egy ilyen is kell.)