3. fejezet

A szív mindig ébren van

Alan szikár alakja jelent meg az ajtóban. Örültem, hogy 2 hét után ismét üdvözölhetem a szobámba.

-     Bejöhetek?- kukkantott be a szobám ajtaján. Mintha nem tudná, hisz ő az egyik, aki bármikor bejöhet.

-     Persze, gyere csak. Ülj ide.- mutattam, az ágyam szélére-sok mindent meg kell beszélnünk.- mondtam komolyan. Ő is átvette a hangulatomat, nem próbált meg viccelni, ennek örültem. Bár ő volt az aki, mindig tudta, hogy melyik helyzetben hogyan kell viselkednie, többek között ezért is felnéztem rá.

-     Hallgatlak kicsi Prue!- mondta komolyan.

-     Először kezdem a rosszabb hírrel, aminek gondolom, nem fogsz örülni. De mivel szeretlek, és jót akarok neked, ezért muszáj elmondanom.- mondtam el egy szuszra.

-     Kíváncsivá tettél, hallgatlak.- mondta valóban érdeklődően.

-     Rendben. Szóval Nathaniel tegnap este eljött, hogy elmondja kiket látott a Gilder Street-en csókolózni. A te kedvesedet Leah-t Von Grossberg ezredessel. –mondtam el és visszafojtott lélegzettel vártam, mit szól ehhez. A reakciója teljes mértékben meglepett. Felcsillant a szeme és megkönnyebbülés látszott rajta. Nem értettem.

-     Prue! Kicsi Prue! El nem hiszed milyen örömet szereztél most ezzel nekem!- mondta vidáman.

-     Valóban? Beavatnál engem is, hogy mi ez a nagy öröm?- kértem értetlenül. Alan elnevette magát látva az arcomat. Tényleg nem tudtam elhinni, hogy örül egy ilyen hírnek.

-     Figyelj, elmagyarázom. Azt már tudod, hogy hónapok óta tetszik nekem Heloise.- megvárta, hogy bólintsak, majd folytatta- a másik oldalon, meg ott van Leah, akit már régen nem szeretek, de nem lett volna olyan okom a szakításra, amivel őt távol tudtam volna tartani. Mert neki több kell annál, minthogy nem szeretem őt. Ez viszont most adu a kezembe Prue. Érted már?- fejezte be mosolyogva.

Nem álltam meg vigyorgás nélkül. Majd én is elmondtam a véleményemet.

-     Helyes. Egyébként se szerettem soha azt a nőt.- mondtam.- Viszont a másik dolog korántsem lesz ennyire szívderítő…-tétován Alan-re néztem. Nem tudtam, mit várhatok tőle.

-     Az ezredes igaz?- bizonyára tudott anyától a levélről- az a vén, álnok, kéjsóvár és…-megérintettem a karját, így nem folytatta-, ne haragudj. Csak tudod, mennyire utálom azt az embert, főként miattad.

-     Tudom, pont ezért nem fog tetszeni, amit mondok. Holnap lesz egy bál, amin sajnos ott kell lennem, mivel az ezredes ott jelenti be, hogy ő meg én… szóval tudod… és nekem végigfut a hideg a hátamon, ha arra gondolok, hogy holnap meg kell jelennem. Alan, nem akarok ott lenni! Kérlek, valahogy segíts nekem ebben!- esedeztem. És láttam Alan-en, hogy ökölbe szorult kézzel gondolkodik. Majd megsimogatta a fejemet.

-     Nem lesz semmi baj kicsi Prue! Kitalálok valamit, ígérem neked.- felelte határozottan.

-     Köszönöm, Alan. Szeretlek. Örülök, hogy újra itt vagy velem.- mondtam neki és megöleltem. Beszívtam az illatát, meg akartam jegyezni, hogy soha ne felejtsem el. Hálát adtam az Úrnak, hogy ismét itthon volt.

-     Én is szeretlek téged. Jó itthon ismét. De most már aludj, holnap átbeszéljük.- megsimogatta a hátamat, megpuszilta a homlokomat és rugalmas léptekkel kisétált, majd halkan becsukta az ajtót.

Sokáig nem tudtam elaludni, nem is bántam annyira. A mai napon, meg a holnapon gondolkodtam, míg nem elnyomott az álom… Reggel Heloise keltett. Úgy viselkedett, mintha tegnap semmi nem történt volna, nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz dolog. Mindenesetre átöltöztem, majd kimentem reggelizni. Az étkezés csendben telt, részben azért, mert még álmosak voltunk részben, mert gondolom senkinek sem volt mondanivalója. Alig, hogy befejeztem a reggelimet csengettek.

-     Megyek, máris nyitom! Jó reggelt úrficska!- hallottam Geraldine hangját.

-     Jó reggelt mindenkinek!- lépett be Nathaniel a nappaliba, mely egybe volt nyitva az étkezővel.

-     Szia, Nat!- köszöntem, majd eszembe jutott, hogy megbeszéltem vele egy sétát a parkban- Ó, igen majd elfelejtettem. Megígértem Nathaniel-nek, hogy elmegyek vele sétálni egyet a parkba. Ebédre legkésőbb itthon leszek. Alan, ebéd után ugye beszélünk?- fejeztem be egy kérdéssel a magyarázatom.

-     Ahogy ígértem, Prue.- bólintott, majd Nat-re nézett- vigyázz rá!- mire ő mosolyogva bólintott.

Mindenkinek adtam egy puszit, kinek az arcára, kinek a homlokára, majd Nathaniel nyomában kiléptem az utcára. Pár perc alatt az Evergreen Park-ba értünk, azért hívták így, mert rengeteg fenyő magasodott a kanyargó ösvények és sétányok mentén. Nagyon szép volt, főleg napfényben, vagy hóval borítva. Szerettem ezt a helyet, mondhatnám azt is, hogy ez volt a közös helyem Nathaniel-lel. Nem tudtam, hogy miért szeretne velem találkozni. Egy ideig sétáltunk, gyönyörködtünk a tájban. Nagyon szerettem a friss levegő és a virágok illatát. Kedvencem volt többek között: a liliom, a frézia, a levendula és a jázmin. Most már nagyon kíváncsi voltam, hisz már lassan 20 perce csak szeltük az ösvényeket, de még gondoltam várok egy kicsit, nem kérdezek rá, hátha majd ő elmondja.

-     Na, sikerült a nagybátyádnak elmondanád minden fontosat?- kérdezte csevegő hangon Nat.

-     Igen. Képzeld, a Leah-val kapcsolatos dolognak nagyon örült, azt mondta, hogy most már lesz miért kiadnia az útját. Viszont az ezredes báljával kapcsolatban még nem tudom, hogyan döntött vagy mit talált ki. Csak ezért akartál idehívni. Hogy ezt megkérdezd?- kíváncsiskodtam. Kissé elbizonytalanodott a kérdés hallatán, láttam, hogy zavarban van.

-     Nem tudom, hogyan is mondjam el neked. Olyan… olyan zavaros ez az egész. Én… vagyis te… szóval gondoltál már arra, hogy egy fiúval járj? Tudom, hogy eddig még nem volt senkid, de elgondolkodtál már rajta, hogy jó lenne esetleg? Vagy ilyesmi?- fejezte be kissé akadozva.

-     Tessék? Ezt… ezt meg, hogy érted?- kérdeztem kissé meghökkenve. Nem értettem miért fontos ez neki. Bár, lehet, hogy tetszem neki… miket gondolok, hiszen barátok vagyunk. Meg ő különben is az idősebb lányokat szereti. Lehet, hogy Heloise-be szerelmes?

-     Nem, semmi. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Jó?- hebegte.

-     Nathaniel… esetleg mondani szeretnél nekem valamit?

-     Hát, tudod nekem, régóta tetszik egy lány, aki… hogy is mondjam. Okos és… csinos… és nem vagyok biztos benne, hogy ő is úgy érez irántam, lehet, hogy számára csak barát vagyok… vagy ilyesmi. De talán…- nem fejezte be a mondatot.

-     Nem értelek, kire gondolsz? Ki tetszik?- kérdeztem értetlenül.

-     Igazából, te. – válaszolt. Kővé dermedtem. Tényleg belém szerelmes? Ez most komoly? Nem tudtam magamhoz térni, míg oda nem lépett és szájon nem csókolt. Olyan gyengéd és olyan lágy volt, mint egy suttogás. Nem tartott sokáig, de zsibbasztó volt. Majd egy pillanat erejéig farkasszemet néztünk, aztán Nathaniel sarkon fordult és sietve elsétált. Én kissé tompa fejjel és homályos tekintettel néztem utána, majd hazafelé vettem az irányt. Már dél felé járt az idő, amikor beléptem a 17-es szám alatt magasodó ház bejáratán. Hallottam a beszédfoszlányokat, anyáét, Heloise-ét, Alan-ét, bár mind olyan messzinek, olyan távolinak tűnt. Álmatag arccal leültem a helyemre és végignéztem a társaságon.

-     Örülök, hogy végre itt vagy.- mondta egy kicsi éllel anya. De most nem tudott érdekelni, minden hang, olyan dallamosnak, olyan szépnek tűnt. Kíváncsi voltam ki kérdezi meg, hogy mi volt a parkban, Heloise-re számíthattam, ő mindig is jó megfigyelő volt, és nagyon jól ismert engem.

-     Hát veled meg mi történt?- kérdezte furcsállva a viselkedésemet Heloise. Nem kellett sok, kiböktem, hogy mi történt. Persze a hatása a mondatomnak gondoltam, hogy nem marad el…

-     Nathaniel szájon csókolt a parkban.- mondtam nemes egyszerűséggel, mintha csak megjegyezném, hogy szép az idő vagy ilyesmi. Döbbent arcokat láttam, de Alan kicsit együtt érzően nézett rám, sejtettem, hogy miért.

-     Nem hallottam jól. Micsoda?- sopánkodott szokásához híven anya.

-     De igen anyám, jól hallottad. Már tudom, hogy mit érez a szerelmes ember. Ez nagyon jó.- mondtam ellágyulva. Tekintetem Alan-re siklott, nem is ok nélkül, tudtam, hogy nem hagyja válasz nélkül.

-     Tudom…-még nagyobb döbbenetet láttam az arcokon, de Alan időben eszmélt- mármint tudom, hogy mennyire jó érzés. Én is… voltam már így.- magyarázta ki ügyesen. Látszólag mind megemésztették a dolgokat, látszólag.

-     Akkor együnk végre.- szólt anya.

-     Nem vagyok éhes.- furcsa módon nem csak én mondtam ezt, Alan velem együtt közölte. Zavartan egymásra néztünk, majd csendben megvártuk, amíg mindenki végzett. Felálltam az asztaltól, mindenki más így tett, majd Alan fülébe súgtam, hogy jöjjön a szobámba mielőbb. Bólintott. Leültem a smaragdzöld fotelembe, és vártam. Közben elméláztam a parkban történteken, próbáltam megfejteni, hogy miért nem vettem eddig észre a jeleket, bár Nat mindig is jól titkolta az érzelmeit. Nem tudtam tovább fűzni ezt a gondolatot, mert belépett Alan. Leült velem szembe az ágyam szélére. Egymás szemébe néztünk egy pillanatig, aztán bevillant egy gondolat. Történt vele valami, amíg nem voltam itthon, olyan furcsán viselkedett. Kicsit zavart volt.

-     Történt veled valami, amíg nem voltam itthon?- érdeklődtem. Tudtam, hogy igen, de tőle szerettem volna hallani. Természetesen szíve joga titkolni előlem, ha úgy gondolja az a helyes, de kis kamaszkorom óta megszoktam, hogy megosztja velem a kevésbé felnőttes dolgait, szóval arra számítottam ez is egy lesz közülük. Így vártam. Közben fürkésztem az arcát, és néhány érzelmet véltem felfedezni rajta olyat, mint bizonytalanság, óvatosság, izgatottság és komolyság. Vett egy mély levegőt és belekezdett.

-     Miután elmentél Peggy elment a városba elintézni pár dolgot. Én még a reggelim felett ültem és olvastam a Valley című folyóiratot. Heloise ott tevékenykedett körülöttem, egyszer- egyszer felpillantottam, hogy nézhessem, mit tesz-vesz. Láttam, hogy a terítéket szedi le, aztán megkérdezte, hogy kérek-e még valamit. Én mondtam, hogy nem. Majd felajánlottam, hogy segítek. Ő visszautasította és elejtette a tányért, reakcióként arra, hogy megérintettem a vállát, amikor utánanyúlt, akkor megvágta a kezét az egyik szilánkkal. Azonnal leültettem egy székre, elláttam a sebét, aztán szóltam Geraldine-nak, hogy seperje össze a darabokat. Majd, amikor ismét ketten maradtunk, megköszönte, hogy bekötöttem a karját, én próbáltam megcsókolni, de elhúzódott, majd hirtelen felállt a székről, én meg majdnem átestem rajta. Mondta, hogy dolga van és elpirult. Annyira édesen nézett ki, hogy muszáj volt megjegyeztem, hogy jól áll neki a piros. Aztán kisétált a nappaliból én meg csak néztem utána. Nem értem. Szerinted mit tudtam volna tenni? Menthető ez a helyzet még?- fejezte be Alan kérdésekkel megtűzdelve a történetet. Én elmosolyodtam, tisztára olyan ez, mint a diákszerelem.

-     Lássuk jól látom-e. Egy 18 éves lánytól kérsz tanácsot, te tényleg nagyon kétségbe lehetsz esve.- közöltem bujkáló mosollyal. Ő nem viszonozta.

-     Prue, légy szíves. Kicsit több komolyságot, ha kérhetem. Tényleg nem tudom mit kéne tennem. Peggy-t nem kérdezhetem, ő nem értené meg. Te vagy az egyetlen reménységem.- mondta kissé ellágyulva és hatalmas kiskutya szemekkel nézett rám, ahogy én szoktam rá néha.

-     Rendben, beszélek vele. És majd elmondom mire jutottam. Más téma: Sikerült gondolkodni a tegnapról?- érdeklődtem.

-     Igen, és arra jutottam, hogy elmész a bálba, de én is veled megyek. Ha baj van, ne aggódj, figyellek és kimentelek. Rendben lesz így?- kérdezte kétkedve Alan.

-     Igen. De Alan én nem akarok férjet. Vagyis nem őt!- mondtam határozottan.

-     Csaknem Nathaniel-re gondolsz? Prue…- nézett rám melegséggel és megértéssel a szemébe.

-     De igen. Szerelmes vagyok, úgy érzem. Ha az szerelem, amikor remeg a térded és vágysz arra, hogy megérintsd, hogy átöleld… - fejtettem ki gondolatomat bizonytalanul.

-     Igen. Ebben biztos vagyok, ugyanis én is ebben szenvedek.- közölte némi csalódással a hangjába.

-     Alan! Helo…- kezdtem.

-     CSSSS! Na de Prue!- hallgattatott el sürgősen.

-     Ó, bocsánat. Itt az ideje, hogy tudassuk vele mindezt. Majd jövök, bízz bennem!- mondtam, majd adtam neki egy puszit az arcára. Halványan elmosolyodott és eltűnt a szobájának ajtajában.

Én, pedig elindultam, hogy összekössem a sorsot és a végzetet. Nagyon bíztam benne, hogy sikerülni fog. Hisz végül is, aki hisz a tündérekben, azzal csakis csodák történhetnek. Ezzel a gondolattal a fejembe kopogtam be Heloise-hez és reménykedtem a csodában.