2. fejezet

Újra együtt

Eljött a 10-e. Nagyon korán keltem, soha nem szoktam 9-nél hamarabb, de most már fél 8-kor a konyhában ültem és ettem a reggelimet. Az előző 2 nap, úgy éreztem, hogy nagyon lassan telt, és mégis olyan gyorsan. Az utóbbi napokat francia tanulással töltöttem, már igazán jól ment és arra is gondoltam, hogy majd a következő útra elmegyek Alan-nel Franciaországba, ha megengedi. Aztán leültem a kanapéra, majd felálltam, megint leültem… végül kitört belőlem a Szélkisasszony és elkezdtem táncolni és kiabálni, szinte trillázva.

-     Ma érkezik. Ma érkezik. Ma érkezik. Igen! Igeen! Igeeen!- kiáltoztam magamból kikelve, és jót nevettem, amikor Heloise döbbent arccal belépett. Persze ő is elmosolyodott.

-     Orvost gyorsan Prue megkergült!- mondta ki nevetés közepette a szavakat.

-     Nem vagyok Prue. Én most éppen egy felhők felett repülő Pillangó vagyok.- közöltem vele, és széttártam a kezeimet, mintha szárnyak lennének. Ugrálva táncoltam Heloise körül, mint 5 éves koromban, amikor a Karácsonyt vártam.

-     Rendben kedves Pillangó kisasszony! Ha leszálltál a földre, elmehetnénk báli ruhát venni, ugyanis a kedves édesanyja adott rá pénzt tegnap este. –közölte velem. Azonnal szertefoszlott a jókedvem. Nem vágytam erre.

-     Heloise, tudod, hogy felesleges. Nem megyek a bálba, Alan ma érkezik és elintézi nekem.- mondtam meggyőződéssel. Bár korántsem hangzott olyan magabiztosnak, mint szerettem volna.

-     Kérlek szépen kicsi Prue!- kicsi koromtól így szólított mindenki a családban, és ez rajtam maradt, bár nem bántam- Csak menjünk el és nézzünk körül legalább.- esengett tovább Heloise.

-     Hát jó, de neked úgyis hamarabb lesz szükséged rá, mint nekem.- Hopp, ez egy apró elszólás volt azt hiszem, és gyorsan a szám elé kaptam a kezemet, nehogy még találjak mondani valamit. Arra számítottam, hogy Heloise nem veszi észre a reakciómat, de sajnos tévedtem.

-     Miket beszélsz? Hogy nekem? Mégis minek? Jaj, te lány megártott a reggeli vagy mi?- méltatlankodott Heloise. Szerencsém volt, nem találta különösebben érdekesnek, amit mondtam. Ezt is amolyan, „kamasz dolognak” vélte. Így kicsit titokzatosan válaszoltam.

-     Dehogyis, csak én érzem a változást. Hamarosan boldog leszel!- remélem, ezzel nem mondtam túl sokat. Nem akartam megint elszólni magam.

-     Hát, persze. Boldog leszek attól, ha végre hajlandó leszel elindulni.- közölte kissé ingerülten.

Nem szóltam semmit csak az ajtó felé ballagtam. Magamhoz vettem a kedvenc tavaszi kabátomat és kisétáltam a napfénybe. Néhány óra alatt végeztünk, találtunk ugyan egy szép ruhát, ami tetszett is volna, ha nem az ezredes báljára kellett volna felvenni, de így undorodtam tőle. Finom esésű, szatén ruha volt, gyönyörű levendula színű, és halványkék szalag díszítette a dekoltázsánál éppen csak sejtetve viselője idomait. Csupán a bokámig ért, így nem volt rá esély, hogy elbotlom majd benne, találtunk egy színben hozzá illő cipőt is. Mikor végeztünk a vásárlással Heloise kért, hogy vigyem haza, amit vettünk, mert neki még van egy-két elintéznivalója. Szétváltunk az Orange Promenade-nál, befordultam az utcánkba és láttam, hogy egy zömök férfi épp hozzánk csenget, így hát úgy döntöttem teszek egy kerülőt és a kertünk felől, megyek be, hogy kihallgathassam, mit akar. A borbolya bokor mögött megbújva füleltem.

Geraldine kinyitotta az ajtót, kissé meglepettnek tűnt, látszólag ő se ismerte a férfit.

-     Jó napot kívánok!- köszönt az ismeretlen udvariasan.

-     Üdvözlöm! Segíthetek valamiben? – érdeklődött óvatosan Geraldine.

-     Ami azt illeti igen. Érdeklődni szeretnék, hogy megérkezett-e Prue kisasszonynak a meghívó az ezredes báljára? – kérdezte mohó kíváncsisággal a középkorú férfi.

-     Elnézést, de ismerjük egymást? Kicsoda ön? – kérdezett vissza Geraldine. Láttam, hogy méregeti a férfit, és nem igazán bízik benne, ugyanúgy ahogy én se tettem. Nagyon rossz előérzetem volt vele kapcsolatban.

-     Ó, bocsánat. Hadd mutatkozzam be. Caleb Flatterius vagyok, Von Grossberg ezredes bizalmasa. Szóval megérkezett a meghívója a kisasszonynak?- kíváncsiskodott ismét Flatterius úr. Ha valóban így hívták. Nem tetszett, hogy az ezredes küldte, valami nincs rendben vele. Olyan sunyi nézése volt.

-     Értem, így már más. Igen, megérkezett. Tegnap én magam vettem át.- mondta kicsit több bizakodással a hangjában Geraldine.

-     És szabad tudnom esetleg, hogy mit szólt hozzá a kisasszony?- kérdezte határozottan Flatterius úr. Geraldine-t kissé meghökkentette a furcsa kérdés, de azért válaszolt. Én is meglepődtem, miért érdekli.

-     Én akkor épp a konyhában voltam, amikor Prue kisasszony kibontotta… de oda is jól hallottam, hogy azt mondja: „Jaj ne!” És valami elbújtatásról beszélt a nevelőnőjével. – adta meg a választ.

Nem örültem neki, hogy ezt közölte vele, mert semmi köze nincs a mi családi életünkhöz. De ha már így volt reménykedtem abban, hogy megtudom mi volt az oka a látogatásának.

-     Köszönöm, hogy elmondta. Igazán lekötelezett.- kifürkészhetetlen maradt az arca, de mégis volt benne valami nyugtalanító. Mindent hallottam így a terasz ajtón besétáltam a házba. Még hallottam, hogy elköszönnek egymástól.

-     Még ilyet!- csodálkozott el Geraldine, miután visszament a konyhába. Ellopóztam a bejárati ajtóig, majd hangosan becsuktam, mintha most jönnék. Geraldine kisétált, üdvözölt, majd elvette a kabátomat. Nem szólt semmit, így bementem a szobámba. Hamarosan jött Heloise is. Elmeséltem neki, hogy mi történt. Ő sem tudott magyarázatot adni a történtekre, de úgy vélte nem kell túl nagy jelentősséget tulajdonítani neki. Anyám is megérkezett és Heloise ragaszkodott hozzá, hogy megmutassuk neki a ruhát.

-     Micsoda szép ruha kicsim. Ennél szebbet nem is választhattál volna.- áradozott.

-     Heloise beszélt rá. Én nem akartam báli ruhát. Nincs semmi kedvem elmenni oda. Jól tudom, mit akar az ezredes…- közöltem dacosan a véleményemet karba tett kézzel.

-     Kicsim, figyelj rám! Ez kötelessége minden lánynak. Talán a te unokáidnak már nem így kell cselekednie. Jól tudod, hogy nincs választásod, különben a környék a szájára venne minket.- fejtette ki a nem túl meggyőző érveit anya. Nekem erre elkerekedett a szemem. Nem tudtam elhinni, hogy anyámnak fontosabb az, hogy mit gondolnak róla az emberek, mint a lánya boldogsága.

-     Persze, és neked csak ez számít. Az én boldogságom nem érdekel. Hiszen te és apa sem a szüleitek akarata szerint keltetek egybe. Akkor nekem miért kellene? – érdeklődtem élesen.

-     Valóban, de meg is lett az ára. Látod hogyan élünk. A felét nem adhattuk meg neked annak, amit szerettünk volna!- tört ki anyám.

-     Nincs semmi baj azzal, ahogyan élünk! Mindent megadtok nekem, csupán a boldogságot nem! És nagyon jól tudod, hogy Alan se helyesli ezt a döntést. Ő tudja, hogy mi jó nekem és a rossztól meg akar óvni! Akkor te miért nem tudod ugyanezt tenni? Sokszor mintha nem is testvérek lennétek!- keltem ki magamból én is. Nem hittem el, hogy ilyen lehetséges. Csak még jobban kétségbe voltam esve, mint eddig. És már nagyon hiányozott Alan. Berohantam a szobámba és ki se akartam jönni.

Hallottam, ahogy anya utánam szólt, de nem érdekelt. Heloise hamarosan utánam jött, furcsálltam, mert általában anyám szokott. Heloise azt mondta, hogy anyának megfájdult a feje és lepihent. Heloise próbálta megértetni velem, anyám álláspontját több- kevesebb sikerrel, hallottam, hogy csengettek, füleltem ki lehet az, mivel a csukott ajtón keresztül nem hallottam semmit, így résnyire nyitottam az ajtót, de nem dugtam ki a fejem, csak a réshez nyomtam a fülemet. Geraldine épp sorolta valakinek, hogy ki merre van.

-     A asszonyom lepihent egy kicsit, a kisasszony, pedig Heloise-sel van a szokásos helyükön.- mondta Geraldine.

-     Köszönöm. Jó újra itthon!- mondta az ismeretlen, de nagyon ismerős volt a hangja.

Most már kinéztem, nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet az. És akkor megláttam Alan-t.

-     Alan! Alan! Tényleg te vagy az?- odaszaladtam és amilyen szorosan tudtam átöleltem. Hamarosan kibontakozott az ölelésemből és szemügyre vett.

-     Prue! Kicsi Prue! Már nem is vagy olyan kicsi!- mondta kuncogva, majd megcsókolta a homlokomat.

-     Jaj, úgy örülök neked! Lenne máris egy fontos dolgod.- közöltem vidáman.

-     Nocsak, éppen, hogy beléptem az ajtón és te azonnal munkát adnál nekem, hát hogy van ez? – kérdezte kissé szemrehányóan, de mosolyogva. Belepirultam, hisz igaza volt. De nem bírtam türtőztetni magamat.

-     Jaj, Alan! Na, jó egy kicsit várhat. Addig is szeretnéd, hogy idehívjam Heloise-t?- kérdeztem cinkosan.

-     Óóóó, te lány te!- mondta viszonozva a cinkos fél mosolyomat.

-     Tudom, hogy ezt szeretnéd. Na megyek, szólok neki!- jelentettem ki jókedvűen. Miután kimentem szólni Heloise-nek az volt a következő dolgom, hogy keressek egy helyet, ahonnan szemmel követhetem az eseményeket. A ruhásszekrénybe bújtam, bár 18 évesen kicsit gyerekes megoldásnak tűnt, de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi zajlik köztük. Így résnyire nyitottam az ajtót és figyeltem. Egymásba akadt a tekintetük és mindketten zavarba jöttek a másik jelenlététől. Végül Alan megköszörülte a torkát és erőt vett magán:

-     Jó újra látni kedves Heloise!- mondta nem kis ideges izgalommal a hangjában.

-     Én is örülök, hogy viszont látom önt.- viszonozta a köszöntést mosolyogva Heloise. Innentől már oldottabban társalogtam, nem hallottam miről, mert túl halkan beszéltek, így feladtam és beosontam a szobámba. Nem telt bele sok idő és Alan szólt, hogy menjek oda hozzájuk. Kíváncsivá tett.

-     Itt vagyok. Mi a helyzet? –érdeklődtem.

-     A meglepésedet oda szeretném adni, tudod, amit ígértem.- előhúzott a táskából egy vastag könyvet masnival átkötve.

-     Tessék.- adta oda mosolyogva.

-     Ó, egek! Egy Stendal regény! Köszönöm szépen!- mondtam örömmel és megpusziltam az arcát.

-     Nagyon szívesen Pillangó kisasszony!- válaszolta. Nem értettem honnan tudhat róla, ezért az első reakcióm egy grimasz volt, ami látszólag elég viccesre sikerült, mert mindketten felnevettek.

-     Hát ezt meg honnan tudod?- kérdeztem Alan-től, de Heloise-re néztem.

-     Épp az imént meséltem a nagybátyádnak a tegnapot.- mondta bujkáló mosollyal Heloise. Vajon mindent elmondott neki? Bár, ha jobban meggondolom… Alan nem lenne ilyen vidám, ha mindenről tudna. Mintha Heloise olvasott volna a gondolataimba hozzá tette.

-     De a fontos dolgokat meghagytam neked.- közölte. Hálásan pislogtam rá. Ő volt az az ember, aki szinte majdnem mindig belém látott, és ha kellett, akkor egy kicsit észhez térített, volt úgy, hogy el is szégyelltem magam előtte, mint néha Alan előtt, ha ő pirított rám, bár ritka volt az ilyen.

-     Alan, készen állsz a fontos dolgok megvitatására?- érdeklődtem a kissé elmélázott nagybátyámtól.

-     Nem bánom. Várj meg a szobádban mindjárt utánad megyek. Előbb még váltok pár szót a nővéremmel. –mondta Alan. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy micsoda vágyakozó pillantásokat vetett néha Heloise-re. Miután Alan bement anyuhoz én elmentem zuhanyozni, majd belebújtam a hálóruhámba és vártam Alan-t. Addig is Heloise-t faggattam.

-     Mondd, tetszik neked Alan?- csúszott ki a számon.

-     Mi… hát te meg… de Prue, kérlek!- dadogott meglepetésében Heloise.- Rendes úrilány ilyen kérdésre nem felel.- méltatlankodott. De azt azért észrevettem, hogy túlságosan merevek az arcvonásai, ami akkor szokott előfordulni, ha nagyon próbál uralkodni az érzelmein mások előtt. Ez a reakciója rádöbbentett arra, hogy mégiscsak beszélnem kell vele arról, amit tapasztaltam, ha vele voltam.

-     Heloise, látom, hogy mit próbálsz mutatni a világ felé nap, mint nap. Szeretnéd, ha sohasem látnák, amikor rossz napod van vagy éppen, ha nem vagy lelkileg a csúcson. Miért akarod olyan görcsösen elrejteni önmagadat, hisz mindenkiben van fény és némi sötétség is, ezzel nincs semmi baj. Aki szeret az ezzel a kettővel együtt szeret téged. Látom, hogy nem mersz kitörni, nem mersz őrjöngeni, de ez így nem jó. Ez lelkileg felőröl téged, labilissá tesz, akár bele is betegedhetsz szó szerint abba, ha mindenkinek meg akarsz felelni. Heloise, tudom, hogy csak egy gyerek vagyok és azt is, hogy nincs jogom pont nekem elmondani ezt neked, de hidd el, szeretnék segíteni. Ne szorítsd korlátok közé magadat, engedd szabadon bármi is van benned. Ezzel nem teszel jót senkinek, legfőképpen önmagadnak. Kérlek szépen, csak próbáld meg! – fejeztem be bizonytalanul a monológomat. Nem tudtam, mit reméljek, leszid, elszomorodik, felvidul, elsírja magát. Képtelen voltam bármi mást mondani, csak néztem őt és vártam. Végül rezzenéstelen arccal megszólalt.

-     Jó, hogy őszinte voltál. Megyek, szólok a nagybátyádnak, hogy ágyban vagy.- mondta fél mosollyal, bár láttam, hogy kicsit megrendítette, amit hallott. Elgondolkodtam helyesen tettem-e, hogy elmondtam. Reméltem a legjobbakat. Nagyon szerettem őt, és sose mondanék neki olyat, amivel megbánthatom. Olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna! Nem fűztem tovább a gondolataimat, mert kopogtak. És kezdődött egy másik fontos beszélgetés. Így most arra koncentráltam.